Igen nyilvánvaló parafrázisok keringhettek Jack Perez rendező és még korábban Ryan A. Levin író fejében, amikor hozzáfogtak ehhez az anyaghoz. Műfajilag ugyanis félúton található az esetlen komédiák és a sorozatgyilkosos alkotások között, ám bármennyire is átlagosnak tűnik, egyvalamiben nagyon sikerült a tipizált függetlenfilmes kisvárosi sémákat felrúgni pozitív értelemben: rendkívül kedvelhető karakterek sorakoznak a filmben.

Bizonyára ennek tudatában voltak a kezdetektől, hiszen mozgóképes eszközökkel még inkább sikerült erre az oldalra rágyúrni. Így, ha létezik aranyos kaszabolós film, gyaníthatóan erre az alkotásra teljes mértékben igaz lehet. Történetünk kezdetén a múltba révedően látható, amint néhány nagymenő srác megalázza a főszereplőt, ám ennek részleteit a film tárja fel mindig az aktuális eseménysort kiegészítve. Rögtön jelenben pedig megismerkedünk a tökéletes senkivel, azaz Kennel. Ken pontosan olyan képregényes karakter, mint amilyeneket rajzol szabadidejében. A csendes, pszichiátriáról frissen kikerült ember nem csupán az őt körülölelő világgal, a munkával, a társas viszonyokkal képtelen mit kezdeni, de az új, inspirálóan ható benyomásokat is szenvedősen kezeli. A karakter lenyomata: hagyják békén az ő kis színes világában, a buborékban, akkor nem fog többé hibákat elkövetni és láthatatlanná válik sokak számára. Mindez süt róla és a főnöke is kihasználja ezt. Egyetlen társa a kollégája, aki rengeteget próbál segíteni neki, de néha ő sem igazán tud mit kezdeni ezzel a sünpózba fordult habitussal. Mindeközben egy angol nőhöz érzelmi szálak kezdik kötni, és minden éjjel azon mesterkedik, hogy bosszút álljon azokon, akik egykor megszégyenítették. Ez olyan jól sikerül, hogy amit lerajzol, az létre is jön a valóságban: mindig ott szervezkedik, ahol másnap baltával a fejben, vagy elvágott nyakkal találnak egy befutott kereskedőt vagy menedzsert. Akik egykor őt kikezdték. Mindez titokban zajlik a jóravaló de totálisan impotens rendőrség szemei előtt, amikor új szereplő bukkan fel az egyenletében: lánya, akiről semmit nem tud.

Ettől a ponttól pedig minden a feje tetejére áll, és közeleg az idő, amikor a zsaruk is megneszelik, mit tesz éjjelente. A film további részleteit nem árulom el, ehhez érdemes megnézni az alkotást, ami sem operatőri, sem vágási szempontból nem tartogat új dolgokat, de itt a karaktereken van a hangsúly. A színészek pedig sikeresen állják a próbát, gyakorlatilag még a legundokabb szereplőben is találni szimpátiát fakasztó vonásokat. Így pedig az atmoszféra nagyon közvetlen, organikus és kellemes. Mindeközben pedig hullanak az emberek.

A mű jól használta ki a bully (egyesek kipécézése, cseszegetése, ez főleg iskolákban bevett szokás) adta lehetőségeket és felhívja a figyelmet arra, milyen káros lehet valakinek az elméjére nézve, ha a földbe tiporják. A múltban élő, felnőni nem akaró korosztályból kiragadott példa (Ken személyében) pedig napjainkban mindinkább aktuális, elgondolkodtató helyzet, mely próbára teszi a társadalmi integritást.

A humoros jelenetek nagyon jól működnek, de nem harsány, nem hivalkodó és kiegészítik a szomorkásabb, lehangolóbb pillanatokat – ugyanis ezekből is találni a másfél órás játékidőben. Ellenben ott ragasztja a nézőt a képernyő előtt és önzetlenül kíváncsisággal ruházza fel a hallgatóságot, hogyan végződik vajon ez a történet. Roppantmód ajánlott darab, annak ellenére is, hogy méltatlanul visszhang nélkül maradtak drámaian humoros képsorai.

Értékelés: 8/10

Plendil