Léteznek akcióorientált agymenések, amik szánt szándékkal készülnek annak, mint ami. Ha a Sharknado szériát említem, akkor talán Kedves Olvasó is tudni fogja, milyen habitusú állatságok esnek ennek a kijelentésnek a kereszttüzébe. És vannak olyan filmek, amiknek a nulla felé (értsd: zéró, nyista, nuku) konvergál mind az értelmi attitűdje, mind az esztétikai értéke. Mi történik, amikor e két véglet egy filmben találkozik? Rendkívüli ökörséggel lesz gazdagabb a trashkedvelő szubkultúra. Nem olyan egyszerű értékelni Lewis Schoenbrun rendező munkásságát, mert néhol hatásosan vicces, máshol viszont vérgagyi és unalmas megoldásokhoz nyúl a hihetetlen egy óra 16 perc játékidő folyamán.

A film kezdete megadja az alaphangulatot. A színészeken kívül szinte mindent cgi-animációval helyettesítő eljárás olyan ösztönös pislogásra kényszeríti az egyszeri nézőt, ami sajnos kitart a végéig. In medias res a sztori pár halállal kezdődik és megismerjük film címe alapján egyértelműen a Hulk-ot és a hasonló emberszörnyes gimmick-kel megáldott általános történetfonál abszulútumának kifigurázására szolgáló gagyi szörnyet, ami egy alapkonfiguráción kívül nem képes másra, lévén egyszer jól leanimálták a karaktert, amit aztán közel kéttucatnyi alkalommal újrahasznosítottak. Az időben visszaugorva megismerhetjük a balfék Henry-t, aki társával egy varázslatos szérumon dolgozik és a kilencvenkettes Alone In the Dark PC-játék grafikája körüli szintet elérve, a cgi-teremben a cgi-asztalon lévő cgi-terráriumban lévő cgi-egérbe cgi-lila szert fecskendez, ami cgi-animációval cgi-köddé változtatja a jószágot.

A sikertelenség közepette találkozunk a hőn szeretett nővel, aki minden efféle alkotásban kiindulópontja és zárója a drámai fordulatoknak. Hannah édesapja (akit a kiváló Balázs Péter alakít), egy marcona katona, és ráadásul ő szponzorálja a kutatást és tőle kellene megkérni a lány kezét. Mondanom sem kell, a kettő nem sikerül egyszerre, és az öreg azzal hárít a cgi-könyvtárban, hogy biztosan lehallgatják őket, ezért menjenek a borospincébe. vagy valami afféle hátteret kreáltak, de képtelenség volt követni. Ugyanis, jó Monty Pythonos beütéssel élve nem a színészek lépkedtek (netalán futottak), hanem a háttér mozgott, így tettették a lépéseket, ami botrányosan néz ki. Ahogy például műkocsikázás és a műhelikopterezés is rémes, nem beszélve a fullkretén vidámparki betétről.

Mindeközben egy sokáig érthetetlen szálon az ördögi Dr. Kantlove és butaszőke kedvese felrobbantják a világ majdnem összes műemlékét. No meg a német tudósokat foglalkoztató épületet, amire jó bazi betűkkel ezt ki is írták. Természetesen itt is minden számítógépes kamu, sőt, az utolsó negyedóráig az égvilágon semmi kötődése nincs ezeknek a mihasznáknak a főszálhoz.

A történet további részét inkább nm részletezem, mert egy elfuserált ökörködés az egész, bár tény, néha vannak agystimuláló snittek, amiken nem lehet nem röhögni. Miután ez még mindig nem a legalja, nem lehet szó nélkül elmenni a menekülő Bulk mellett, ami az abszurditás ritkán látott mókolásában csúcsosodik ki: úgynevezett stock animációkat (letölthető, kész dolgok) használtak, így került bele a bajszos bombalovagló, a laptopon pötyögő gekkó, a stilizált Robin Hood és a mindig ugyanúgy tüzelő tank és társai… de említhetném a hosszú perceken át, komolyzenére kufircoló műholdakat (oda-vissza lejátszott dokkolások) is.

A gyengécske sztori, a totálisan filmidegen zenék, Bulk állandó menekülése, amin kilátszik a hátsója, a színészek látható erőlködése és a számítógépes animációk mosléktengere egy igen mély szintre repíti az alkotást, ami vélhetően trashbulik közkedvelt darabja lehet, de a túlnyomó többségnek kifejezetten nem ajánlatos a megtekintése.

Értékelés: 1/10

Plendil