Lucio Fulci-s heteket tartok nektek, mely során olyan filmeket mutatok be, melyek az olasz gore keresztapjától kevésbé ismertek, ugyanakkor valamilyen módon kapcsolódnak állatokhoz. Az elsőnek én magam azt a frappáns címet adtam volna, hogy „Ne kínozzál kacsát!”, azonban a magyar műfordítók nálam kreatívabbak voltak és „Ne zaklasd a kiskacsát!”-ra keresztelték el. Szerintem az enyém jobb és viccesebb is! Mielőtt elfelejteném és fejest ugranék a műbe, kihangsúlyoznám, itt elsősorban úgy értendő a trilógia szó, hogy három olyan művet választottam ki, melyekben valamilyen módon központi szerepet töltenek be az állatok.

Egy édes, hangulatos kis itáliai falucskában járunk, ahol – többek között – három kisfiú éli gondtalan életét. Élvezik a napsütést, a játékot a szabadban, a cigarettát a tilosban, no és persze igyekeznek kilesni az örömlányokkal enyelgő helyieket. Mindemellett jót mulatnak a felnőtteken, kiemelten a fogyatékosokon, mert rakoncátlan kis ördögfattyak. Nyilvánvalóan ebben igazán semmilyen extra sincsen, az 1970-es években tök normális az ilyesmi, így viselkednek a kölkök, ha ebben a környezetben nőttek fel. Szerencsére fejlődésüket szerető gondoskodással vigyázza a helyi pap, olyannyira, hogy még focizni is szívesen beáll közéjük.

Azonban valami történik, melynek hatására szörnyűséges események sorozata veszi kezdetét: az egyik fiú rejtélyes körülmények között eltűnik, majd az erdőben elásva kerül elő. A gyanú egyértelműen egy bizonyos személyre terelődik, aki némi ráhatásra beismeri tettét, legalábbis azon részét, hogy ő rejtette el a holttestet. Minden rendben is lenne, ha újabb holttestek és újabb gyanúsítottak nem bukkannának fel. És hamarosan kiderül, hogy az alap elképzelés egyáltalán nem valid, sőt, az is előfordulhat, hogy ördögi erők dolgoznak a háttérben. Lehetséges, hogy az egésznek köze van egy anya gyászához, de rejtőzhet akár fekete mágia is az esetek mögött. Hogy mi az igazság, azt úgy tűnik, csupán egy újságíró, Andrea Martelli (Tomas Milian – Vadnyugati szamuráj, Winter Kills, Rabló-pandúr) szeretné kideríteni. De neki sincs egyszerű dolga, hiszen hol a rendőrség, hol a falusi csürhe tesz neki keresztbe. Az igazság hátborzongatóan sokkoló és az ok jóval riasztóbb, mintsem gondolnánk.

Lucio Fulci Don’t Torture a Ducklingja nem csak azért különleges darab, mert ezzel a filmmel lépte át az olasz gore keresztapja a határvonalat a giallo és a gore között. Ebben a műben is tabukat döntöget, olyan képi anyaggal dolgozik, amely még mai szemmel is erősnek számít. Természetesen a maszkmesterek vannak előtérben, a CGI még nem számított megszokottnak, de én valójában többre értékelem az efféle megoldásokat. Már maga a nyitójelenet is kimondottan exhibicionistán indul, hiszen egy gyermek csontvázát elég ritkán mutatják meg, ez még a horrorokban sem számít jellemzőnek.

A buja érzékiség különös párhuzamba hozható a gore világával. De erre később is ki fogok térni, a másik két filmnél, így most ezt a vonalat hanyagolnám. Csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy mindennek megvan a saját funkciója és a „trilógia” záró darabja sok kérdésre választ ad majd. Rengeteg érdekes eszközt, szituációt előszed a film, amelyekkel későbbi bosszúfilmekben is találkozhatunk.

A kritikai felhang erősen érvényesül, elég a szereplők reakcióit megfigyelni, a rendőrség munkáját górcső alá venni, vagy egyszerűen a falusiak hiedelemvilágába betekinteni, kétségünk sem marad afelől, hogy aktuálisan mit figuráz ki a rendező. Kapunk itt társadalommal, vallással, népi mítoszokkal, de még középkori hagyományokkal és modern paganizmussal kapcsolatos fricskákat is. Csak győzzétek kapkodni a fejeteket, arra várva, hogy végre kiderüljön, hány élet árán derülhet ki az igazság. Ha már a felhangokat emlegettem, akkor érdemes tudni erről a műről azt is, hogy a Katolikus Egyházat érő kritika a Don’t Torture a Ducklingban annyira ütősre sikerült, hogy egészen 2000-ig tiltva volt a vetítése. De Fulci filmjei gyakran értek el ilyen hatást, és számomra ezek a visszhangok csak azt támasztják elő, hogy a mester csak zseniális munkákat adott ki a kezéből.

Végére hagynám azt, hogy a kacsa motívuma azért lesz fontos, mert a trilógia második darabjának ötlete ebből a filmből származik. De ez maradjon meg meglepetésnek a jövő hétre. Nézzétek meg a kiskacsás horrort, hogy össze tudjátok kapcsolni a két alkotást.

Ajánlom a Don’t Torture a Ducklingot az összes horror rajongónak, aki kíváncsi arra, hogyan kell tabukat döntögetni okosan és provokatív módon. Illetve mindenkinek, aki kedveli a goret, nem ijed meg egy erős képi anyag láttán, akkor sem, hogy inkább lelki hatást gyakorol rá a rendező.

Értékelés: 8/10

Smaragd Sárkány