Egy 1999-ben indult mangából adaptált anime sorozatot hoztam nektek, amely csupán témáját tekintve illik bele ördögi tematikus hetünkbe. クロノ クルセイド = Chrono Crusade, ami pontosan visszaadja az eredeti címet, hiszen itt is katakanákkal írták. Ami érdekesség, hogy eredetileg egy typoból kifolyólag Chrno Crusade néven is futott. Hogy hogyan illik bele egy vallásos romantikus tragikomédia az ördögűzés gondolatvilágába, az végülis adódik a keresztény hiedelmi jellegből. De ebbe az irányba nem szeretnék elkerülni, szóval nézzük meg, hogy mi vesz rá egy apácát arra, hogy egy igazi démonnal szövetkezzen.

Rosette Christopher a Magdaléna Rendnek dolgozik és legfőbb feladata, hogy a ’20-as évek Amerikájában, elsősorban New Yorkban megsemmisítse a Földre özönlő ördögöket. Hűséges társa, Chrono nem mindennapi segítség, hiszen egyike a bukott angyaloknak (sinners – vétkezők, bűnösök), mégis lelkesen asszisztál a lánynak. Érződik, hogy különleges a kapcsolatuk, pedig csupán 6 éve ismerik egymást. Valami összeláncolta a lelküket, amely erősebb minden szeretetnél.

Könnyed és mókás vígjátékszerű Constantine-jelenettel indít a rendező, Yuu Kou (The Familiar of Zero, Monochrome Factor, Loveless). Nem igazán dől el, hogy szórakoztató vagy inkább elgondolkodtató, esetleg horror történet fog kerekedni belőle. Ugyanolyan a kezdet, mint a Trinity Blood-ban, leszámítva, hogy itt valóban egy 16 éves kislány a főszereplőnk, aki ténylegesen ügyetlen, habár eltökélt és nagyon igyekszik. Hiszen egyetlen fontos cél lebeg a szemei előtt, egy olyan erős ösztönző erő, amely összeköti Chronoval. A lájtos cselekmény lassan bontakozik ki és a játékosan vidám háttérből fokozatosan kiderül, hogy mi is szunnyad a mélyben. Ennyire azért nem leszek titokzatos, ne aggódjon senki, csak arra próbáltam utalni, hogy a virgonc, szeleburdi személyiség néha sérült lelket takarhat.

Az 1900-as évek válságos időszakát lehet, hogy a hemzsegő démonok jelenléte okozza, hiszen az ördögök szeretik felkavarni a kedélyeket és káoszt szabadítanak az emberiségre. Ez részben ősi legendák eszköze, részben pedig a keresztény vallás egyik alappillére. Mármint az, hogy van a gonosz és ő minden rossznak az okozója. Persze sosincs egyedül, hanem számtalan bukott angyal van a seregben, akik Pandemoniumból kiszabadulva Isten és az emberiség ellen küzdenek a Földért és a szabadságért. Talán ők lesznek az előhírnökei a közelgő apokalipszisnek, talán csak egy, a közelmúltba vetített bibliai összecsapást szimbolizálnak. Ezt mindenkinek a fantáziájára és hitére bízom.

Annyi bizonyos, hogy Rosette és Chrono elszántan próbálnak küzdeni az ellen, hogy az emberiséget megfertőzzék a bukottak. Ebben segítségükre van az egész Magdaléna Rend, főként az öreg tudós, aki mindenféle hasznos, felszentelt és elvarázsolt lövedékekkel látja el őket. Megvan az összes kellék, amely a korra jellemző, könnyedén kitalálhatjuk, hogy mikor járunk a fegyverekből, a tárgyakból, autókból, viseletekből, no és a szituációból. A szereplők bemutatása után fény derül Chrono kilétére, illetve arra, hogy egykor valamilyen szövetséget kötött Rosette-tel.

Mikor a lány 12 éves volt, történt valami szörnyű esemény, amely elsodorta őt testvérétől, Joshuától, és akkoriban találkoztak mindketten a magányos Chronoval, aki egy síremléknél töltötte idejét. Hogy mi az, ami összekötötte a sorsukat, miért tart az ördög Rosette-tel, illetve milyen cél vezérli őket és Joshuát, az nagyjából kiderül a sorozat első feléből. A felvezetés általában így zajlik és addig egészen könnyed a hangvétel, leszámítva Aion háttér-tevékenységét.

Két meghatározó szereplő megismerésére ugyanis addig a pontig nem igazán van lehetőségünk. Az egyikőjük a már említett Aion, akinek közös múltja van Chronoval. Mindketten ördögök és valamikor barátok vagy bajtársak lehettek, de egy esemény megváltoztatta kettőjük viszonyát. Az ellentétük az első pillanattól érezhető és a megjelenésük, miként a Trinity Blood-ban, nem áll összhangban valódi természetükkel. Míg Chrono egyik alakja kimondottan kisfiús és démoni külseje vészjóslóan gonosz, addig Aion inkább természetes szépséget és tökéletességet sugároz. Ráadásul ő bámulatosan manipulatív és irányító, szemlélő, ugyanakkor Chrono szerény, visszahúzódó és csak akkor kerül előtérbe, ha veszélybe kerül Rosette élete.

Satella váratlanul és minden felvezetés nélkül csöppen a történet fonalába, látszólag egy zsoldos, ékköveket használó boszorkány, akiről már messziről süt, hogy inkább nemesi család sarja, mintsem rászoruljon bármiféle fizetségre. Tehát egyértelmű, hogy ambivalens személyiség és valami más motiválhatja cselekedetét. A hírnév, a dicsőség és a becsvágyon túl bizonyára más is lapul a fiatal lány szívében, de fantasztikusan ellensúlyozza Rosette szeleburdiságát, vallásosságát és kaotikusságát.

A plusz egyedik személy, ha szabad így neveznem, egy mellékszereplőnek tűnő kislány, Azmaria. Róla rögtön az elején kiderül, hogy hatalmas potenciállal bír, azaz apostol. Az ő története segít nekünk megértenünk Chrono és Rosette szerződését, és hogy miért van szükség az együttműködésükre. Picit felvázolódik az is, hogy részben egy apokaliptikus bibliai témába csöppentünk bele, amely tele van szimbólumokkal, amelyekre nem feltétlenül szándékozom részletesen kitérni, csak párat emelnék majd ki közülük.

Ha kicsit hátrébb lépünk és megszemléljük az 1920-as évek válságát, jobban megérthetjük, hogy hogyan kapcsolódik be az egész a tematikus hetünkbe, illetve miért ezt a korszakot választotta ki az író, Daisuke Moriyama (Planet Blue) és hogy jön ide egy teológiai fejtegetés. Amikor az emberiség olyan helyzetbe került, amely a középréteget lecsúszással fenyegette, gyakran fellázadt, illetve muszáj volt valamilyen megoldást találni a problémára, hogy a szakadék ne távolítsa el egymástól a demokratikus egységeket. Na és eddig tart a politikai része a dolognak, hiszen most egy vallási típusú történetben vagyunk. Nostradamus óta pedig tudjuk, hogy minden meg van jövendölve előre, tehát a gonosz újra és újra feltűnik a földön, köztünk jár, és ilyenkor bizony legfontosabb fegyverünk a hit. No meg természetesen ott van isten megannyi katonája, gépfegyvere, gépágyúja, felszentelt muníciója és az apácák imái. Illetve, hogy egészen pontos legyek, itt az imának nem igazán van létjogosultsága, csupán a hitnek. Csak érintőlegesen szeretném megjegyezni, hogy a szereplők gyakran tekintenek fel az ég felé, mintegy szimbolikusan megszólítva urukat és vagy felelősségre vonják és cselekvésre hívják fel őt (Aion), vagy útmutatásra várnak és szebb jövőt remélnek (Remington). Ami érdekes számomra, hogy valódi isteni kinyilatkoztatás sohasem történik. Még az eszközei sem egyértelműek, hiszen az apostolok és Mária Magdaléna is csak törékeny erővel rendelkeznek, valójában hamis reménnyel kecsegtetve az embereket.

Így távolodjuk el kissé a vallási résztől és térjünk vissza a duóinkra: Rosette és Joshua, Rosette és Chrono, Rosette és Magdaléna, Chrono és Aion, Chrono és Magdaléna, Joshua és Azmaria. Bonyolultnak tűnhet ez és szövevényesnek, de valójában ezek nagy részére már rávilágítottam. Viszont tökéletesen bemutatják az egész eseménysorozatot, ha megfelelő sorrendbe állítjuk őket. Ettől szándékosan el fogok tekinteni, mert rengeteg mindent elspoilereznék.

Rosette és Joshua Christopher gyermekként egy neveldében cseperedtek és elhatározták, hogy az asztrális folyamot egyszer meg fogják keresni. Igazi felfedezők szerettek volna lenni és az sem akadályozhatta meg őket ebben, hogy a fiú valami okból kifolyólag nagyon gyenge fizikummal rendelkezett. Ezért járt hozzá egy ifjú pap, Remington, hogy rájöjjön, mi történik Joshuával.

Ők ketten véletlenül bukkantak rá a Magdaléna síremlékénél üldögélő Chronora és hamarosan a trió játékos felfedezéseket tett a környéken, amely elmélyítette Rosette és az ördög barátságát. Ez aztán a titokzatos eseményeket követően egyre szorosabbá vált és a testvéri jellegű szeretet talán egészen átalakult. Közös céljuk Joshua megtalálása lett és ezért mindenre képesek. Még arra is, hogy szerződést kössenek. Hiszen valamiért Chrono csak így képes teljes erejét használni. Hogy ennek pontosan mi az oka és mit jelent kettőjük egyezsége, az kiderül, de nem fogom előre elmondani.

Rosette és Chrono barátsága hasonló és talán a történelmi ismétlése annak, amit egykor az ördög egy másik rendalapító, Magdaléna iránt érzett. Könnyed párhuzam vonható a két nő között, hiszen természetüket tekintve nem sokban különböznek egymástól. Mindkettejüket jellemzi az áhítatosság és a céltudatosság, valamint az, hogy nem félnek az ördögöktől.

Aiont és Chronot összeköti az, hogy mindketten bukott angyalok, vétkezők, ördögök. De érződik az is, hogy ezen túl teljesen más az alaptermészetük. Aion manipulatív és kihívja maga ellen a sorsot, míg Chrono csupán szabad szeretne lenni és inkább a háttérben mozogna. Kettőjük viszonya valahogy Kevin Smith Dogma című filmjéből Loki és Bartleby kapcsolatát juttatja eszembe. Szöges ellentétei egymásnak, annak ellenére, hogy azonosnak kellene lenniük, ha a keresztény hit vétkezőire gondolunk. Semmiképpen sem illik a képbe egy olyan ördög, aki nem csak fellázad isten törvényei ellen, hanem meg is bánja bűneit és vezekelne értük. Ezzel kapcsolatban a rend vezetője fogalmaz meg nagyon érdekes gondolatot, de ez a mű végén történik meg, így nézzétek végig, hogy rájöjjetek, mire utalok.

Chrono és Magdaléna múltjára csak a sorozat második felében derül fény és jelentőségét tekintve sajnos alaposan elspoilerezném a történetet, ha ebbe bővebben belemennék. Minden tekintetben szimbolikus jellegű a találkozásuk és sorsuk.

A keresztény hit gondolatkörébe tehát beletartozik a jó és a gonosz örökös küzdelme és ennek emberi világra való kihatása. A történelem folyamán számtalanszor próbálták megmagyarázni az eseményeket ilyen eszközökkel. Gondoljunk csak a boszorkányperekre és a keresztes háborúkra, az inkvizítorokra és a felszentelt királyokra, valamint a folyamatosan jelenlévő vallási háborúkra. Utólag igazoltnak látták Nostradamus jóslatát Hitler eljövetelére, valamint a Lincoln és J.F.K. elleni merényletekkel kapcsolatban is. És ismeretes az is, hogy az eljövendő Antikrisztus Közel-Keletről érkezik majd. Nem olyan meglepő tehát, hogy egy olyan eseményt dolgoz fel az anime, amely igencsak meghatározó az emberiség számára és fontos fordulópontja a történelemnek. Mindezt persze ügyesen vegyítve némi középkori hagyományokon nyugvó rend szabályaival. Kicsit olyan, mint egy külön világ, amelyben ötvöződik két különböző kor, illetve a politikai és a vallási felfogás eszméi. A huszadik század elején ezek viszonya meglehetősen vegyes volt, hiszen a gazdasági, illetve a szervezett bűnözés érdekei teljesen mást kívántak a pápától. És aki érti, hogy miért hagyom ki szándékosan úgy ki a politikai tényezőt, hogy valójában benne hagytam, az egy lépéssel került a Chrono Crusade megértéshez. Remélem, nem kell senkinek sem külön taglalnom, hogy a gonosz és a politika nem csak az Omen óta kapcsolódik oly szorosan egymáshoz.

Szándékosan nem fejtem ki bővebben, hogy a felszín miről szól, hiszen amire igazán érdemes odafigyelni, az a mélyben, a háttérben történik, illetve a szereplők lelkében játszódnak le a legfőbb meccsek. Az alapsztori csupán annyi, hogy van egy fiú és egy lány, akik keresik rég elveszett társukat. Számtalan akadályon kell átjutniuk és démonokkal kell megküzdeniük, míg nyomára lelhetnek. A pikantéria természetesen az, hogy egy mélyen vallásos lány egy igazi vétkező ördöggel köt szövetséget, hogy megtalálhassa testvérét, akit egykor elragadott egy másik démon, ambiciózus terve beteljesítése érdekében. De ennél természetesen jóval többről szól a Chrono Crusade, ezt szerettem volna veletek megosztani.

Ha így próbáljátok szemlélni a cselekményt és eltávolodtok a cuki, illetve a vígjáték elemektől, akkor a sorozat felénél a könnyed komédia véresen komoly drámává változik. Persze ez nem is meglepő, hiszen alapjában véve ez szokott a fő fordulópontja lenni minden animének. De hogy a dráma milyen eredményt hoz és kinek milyen árat kell fizetnie azért, hogy elérhesse célját, nem fogom kifejteni. Csupán azt emelem ki, hogy a szándékon túl az út sem elhanyagolható, sőt sokkal nagyobb jelentőséggel bírhat, mintsem gondolnánk. A nemes szív és a helytelen eszköz eredménye nem egyezik meg azzal, ha valaki csupán helyesen próbál cselekedni. És ezért válik a vallásos szellemiséggel átitatott Chrono Crusade teljesen mássá azzal, hogy kimondja:

“Your desire to avoid hurting anyone is childish and naïve, I’m afraid. It is simply the natural course of things for beings with hearts. You cannot expect to protect one person without causing harm to another. If you live it is unavoidable.“

„Sajnálom, de gyerekes és naiv azt gondolnod, hogy elkerülheted azt, hogy másokat bánts. Egyszerűen a természet része, hiszen érzünk. Nem várhatod el, hogy úgy védj meg valakit, hogy időközben másokat nem sértesz meg. Ha igazán szeretnél élni, ez elkerülhetetlen.” /szerk. ford./

Ugyan az ázsiai vallási világban sem számít ritkának a keresztény értékek elfogadása, de vegyük észre, hogy a leginkább teológiai fejtegetésekkel foglalkozó filmek, sorozatok és animék is olyanok, hogy igyekeznek ötvözni több elméletet, illetve sosem teszik le a voksot egyik oldal helyessége mellett sem. Nyilvánvalóan bizonyos morális iránymutatást próbálnak felvázolni a befogadónak, de rájuk bízzák az igazi döntést, mert az a legfontosabb az egészben. Nincsenek axiómák, és mindenki számára mást jelenthet egy-egy történet. A Chrono Crusade-be is belecsempésznek finom feszültségeket, illetve ellentmondásokat a szereplők viselkedésébe, és megismert alaptermészetükbe. Sosem egysíkúak az ábrázolt karakterek és emiatt lehetőség van arra, hogy egy esetleges vallási dogmát óvatosan megkérdőjelezzenek úgy, hogy közben nem válnak tolakodóvá, csupán megmozgatják az agytekervényeinket. A végső konklúzió úgyis rajtunk múlik, nem kenhetjük másra, hogy ránk erőltetné a véleményét. Ezért vannak furcsa reakciók, látszólag válasz nélküli monológok és olyan felvetések, melyek az eddig bemutatott értékrenddel nem teljesen egyeznek. Utaltam már rá korábban, hogy elhangzik egy mondat a legvégén, amely az egész addigi cselekménynek más színezetet kölcsönöz. Ez a legszebb az egészben, hogy csak a végén vet fel egy olyan kérdést, amely más megvilágításba helyezi a múltat, és ebből a szemszögből szemlélve elég horrorisztikussá válik az alapgondolat.

A karakter dizájn könnyed vidámsága és korhűsége, illetve az animációk dinamikája és folyamatossága Kazuya Kuroda (Neon Genesis Evangelion, Princess Resurrection) érdeme. A gyönyörű zenei aláfestést pedig Hikaru Nanasének (Noein, Phantom ~Requiem for the Phantom~) köszönhetjük, valamint Minami Kuribayashinak a főcímdalt (Tsubasa wa Pleasure Line – legfelül) és Saeko Chibanak (GUNxSWORD) a végén felcsendülő éneket (Sayonara Solitair – alant).

Ez az anime nem biztos, hogy érthető, ha először találkozunk vele. A felszínhez képest fontos és mély problémakörökkel foglalkozik, illetve teológiai kérdéseket boncolgat a maga meglehetősen komikus módján. A tragikomédia egyébként zseniális eszköz arra, hogy tabutémákat piszkáljunk meg vele. Ha sikerül átlátnotok a felszínen és beletekintetek a szereplők lelkébe, valamint a konfliktusokba, talán érthetőbb lesz, miért is említem én meg ezt a művet egy Ördögi tematikus hét keretein belül. Nem csak a gore számít, nem csak az lehet ijesztő, ami groteszk, hanem néha valami olyasmi, amely egészen hétköznapi szituációból fakad. Így ezt az animét inkább olyanoknak ajánlom, akik a drámai elemeket képesek felismerni a vígjátéknak tűnő könnyed szórakozás mögött.

Értékelés: 7.5/10

Smaragd Sárkány