A média manapság tele van rémségesebbnél rémségesebb gyilkosságokról szóló hírekkel. Függetlenül attól, hogy az adott gaztettet milyen bestiális módon hajtották végre, az elkövetőt állítólag ismerő megkérdezettekkel készült interjúkban rendszeresen előkerül, hogy ők márpedig elképzelni sem tudták, hogy az az aranyos, kedves, csendes, miegymás fiatalember ilyesmire képes. Még egy hónapja sincs, hogy az észak-carolinai Charlotte városában komoly zavargások törtek ki, miután rendőrök agyonlőttek egy fekete férfit, akinél állítólag fegyver volt és fenyegetően lépett fel velük szemben. A meggyilkolt férfi családtagjai egybehangzóan állították, hogy rokonuk kezében a legveszélyesebb fegyver egy Korán kötet lehetett. A hasonló eseteknél a magyarázatot kereső ismerősök és gyakran az elkövető is azzal érvelnek, hogy amikor a tettes a rémtettet elkövette, külső befolyás alatt állt. Mintha egy démon szállta volna meg. Mi van akkor, ha tényleg ez történt?

Amikor szerkesztőtársaim felvetették, hogy októberben tartsunk egy démonos, ördögös, megszállós hetet, valamiért nekem az első film, ami a témában eszembe jutott, az 1998-ban készült Letaszítva volt. Nem mintha horror lenne, nem mintha egy kifogástalan film lenne, csupán számomra ez volt az egyik első, amivel találkoztam annak idején (igen, burokban nőttem fel) és azóta is ez számít alapvetésnek, ha démon általi megszállás kerül szóba. Nicholas Kazan író (Kétszáz éves ember) és Gregory Hoblit rendező (Legbelső félelem, Hart háborúja) egy igen érdekes témát boncolgat, mégpedig, hogy mi van akkor, ha szörnyű gyilkosságokat elkövető emberek valójában csak egy ősöreg démon játékszerei és olyan bűnökért kell vezekelniük, amit a beléjük fészkelő gonosz követett el. A démon elől pedig nincs menekvés, előbb, vagy utóbb mindenkép beléd költözik, lehetsz akár a világ legszentebb embere, ha egyszer szemet vetett rád. És akkor többé nincs szabad akarat, akár egy húsbáb, onnantól kezdve azt a szerepet játszod, amit a démon a világ elpusztítására szőtt, számunkra természetesen átláthatatlan tervében éppen neked szánt.

John Hobbs nyomozó elégedett lehet munkában elért teljesítményével. Sikerült rács mögé juttatnia egy Edgar Reese nevű sorozatgyilkost, aki egy speciális méreggel végzett áldozataival. Reese, kivégzése előtt magához hívatja a nyomozót, ahol egy igen fura beszélgetés zajlik le kettejük között. Miután a gyilkos megérinti Hobbs karját a rácsokon keresztül, látható csalódottságában elkezd valamilyen fura, idegen nyelven beszélni, majd többek között megemlíti a nyomozónak, hogy figyelni fogja. Hobbs természetesen csak mosolyog magában a kivégzésére váró sorozatgyilkos fenyegetőzésén. Edgar Reese-t kivégzik, a gyilkosságok viszont hirtelen újrakezdődnek. Ugyanaz a módszer, mintha valaki másolná az immár halott gyilkos ténykedését. Hobbs tehát újra nyomozni kezd, de az egyetlen nyom, amin elindulhat egy rejtvény, melyet maga a halott gyilkos hagyott hátra számára: “Miért van egy üres hely Lyons és Spakowsky között?” Az elsőre meglehetősen semmitmondó rejtvény lassan kezd értelmet nyerni Hobbs számára, azonban a kínálkozó magyarázat sokkal hihetetlenebb, mint amit a nyomozó akár legrosszabb rémálmában is gondolt volna. Egy ősi démon – Azazel – szemelte ki magának, ő áll a gyilkosságok hátterében. A démon képes megszállni embereket, némelyekbe egyszerűen érintés útján költözik bele, de az erősebb akaratúakat csak szellem formában képes hatalmába keríteni. A démon kezdi valóra váltani fenyegetéseit – láthatóan nem szereti, ha valaki a nyomában jár -, miszerint feltett szándéka tönkretenni Hobbs életét. A démon mesterkedései nyomán a gyanú egyre inkább a nyomozóra terelődik, végül Azazel még Hobbs családját is belevonja a játékba. Hobbs végül kétségbeesett döntésre szánja el magát, miután kiderül számára, hogy a démon közel sem olyan sebezhetetlen, mint azt állítja magáról.

A film cselekményének kibontakozása a kilencvenes évek bűnügyi filmjeinek, thrillerjeinek komótos tempóját követi, helyenként látszólag egy helyben topog, ezzel is érzékeltetni próbálván a főhős nehéz helyzetét. Korunk pörgős akcióhoz szokott világában kissé vontatottnak tűnhet ez a fajta megoldás, de persze ez ízlés kérdése, engem például nem zavart még hosszú évek után újranézve sem. A kissé lassan csordogáló cselekményen való átlendülést olyan színészóriások segítik, mint a Hobbs társát – Jonesy-t – alakító John Goodman, a rendőrfőnök bőrébe bújó Donald Sutherland, vagy akár James Gandolfini. És akkor még nem beszéltem a főhőst alakító, sokak szerint az időszak legsármosabb színes bőrű színésze címet büszkén viselő Denzel Washingtonról. Egyszóval a casting háza táján jobb már nem is lehetne a helyzet. Egyébként a film nem kapott túl kedvező kritikát annak idején, sok kritikus éppen a lassú történetvezetést hozta fel, mint elsődleges probléma és ez volt az oka, hogy a film nem vált igazán népszerűvé a laikus nézők között sem.

Mint fentebb említettem, számomra nem a történetmesélés tempója az, ami korlátozza a Letaszítva szerethetőségét. Sajnos a történetben maradt apró logikátlanságok itt is tetten érhetőek. Van egy megjegyzés a filmben, mely különös képen szemet szúrt, bár lehet, hogy ez inkább világnézeti kérdés. “Vannak bizonyos jelenségek, melyek csak úgy magyarázhatóak, ha létezik Isten” – hangzik el az egyik központi szereplő szájából, utalva itt a démonok létezésére. Kérdem én, egy ember feletti, vagy ember “melletti” gonosz entitás létezése miért is feltételezi, hogy létezik egy úgymond “jó” ellenpont is egy felhők tetején ücsörgő szakállas öregúr képében? A gonosz jelenléte miért szolgáltat bizonyítékot az ellenkezőjére is? Eleve ez a fajta minden relativitást nélkülöző fekete-fehér kettősség miért kell, hogy általánosan igaznak tekinthető legyen? Ez nem más, mint a zsidó-keresztény kultúrkör általánosan felsőbbrendűnek való elismerése, mely szerintem nem helyénvaló. Sajnos a témában felvonultatott filmek többségére ugyanez a szemlélet igaz: a gonosz, mint bibliai fogalom jelenik meg, ezzel mintegy levéve a felelősséget a halandó ember válláról. A gonosz az embertől függetlenül létezik, állítják. Pedig sajnos azt kell mondjam, az efféle struccpolitika helyett egészségesebb volna egy kicsit néha magunkba szállnunk és felismernünk, hogy a gonoszság – tisztelet a kevés kivételnek – mindannyiunkban ott lakozik és nem kell hozzá ördög, vagy démon, hogy a felszínre törjön. Hobbs kétely nélkül elhiszi a fentebb leírtakat, templomba járó ember lévén. Egy későbbi jelentben viszont világossá válik, hogy a saját kultúrájáról, illetve vallásáról is meglehetősen hiányos ismeretekkel bír: egy apácát az apokalipszis szó jelentéséről faggat. Nyilván ez utóbbi csupán a kevésbé művelt nézőknek szánt magyarázatként szolgál, de mégis mutatja a kritikus gondolkodás szükségességét, hogy ne fogadjunk el mindent igaznak, amiről azt állítják anélkül, hogy alaposan körbejárnánk az adott témát. Merjünk megkérdőjelezni általánosnak mondott igazságokat is, még ha az ilyen viselkedés amúgy leginkább a sátán szolgáira jellemző is…

Van még egy-két kérdés, ami nem hagy nyugodni: miért méreg? Azazel méreggel végez áldozataival, de honnan jön ez neki? A hosszú évezredek alatt már minden egyéb gyilkolászási lehetőséget kipróbált és most éppen a méreg van soron? Vagy a végkifejlet szempontjából ez volt a kényelmes írói megoldás? Remélem létezik valami logikus magyarázat, mert nem szeretem a kényelmes írói megoldásokat… Egyáltalán Azazel miért gyilkol teljesen no-name alakokat? Ha a végső célja az apokalipszis elhozatala, ilyen módon nem csoda, hogy már évezredek teltek el és a világ még mindig áll. Persze ismerjük az ilyenkor előszeretettel puffogtatott frázist: a terv annyira összetett és zseniális, hogy azt emberi elme felfogni nem képes. Hát… ha létezik az a terv, akkor a fenti kijelentés kétség kívül igaz.

A Letaszítva egy sötét, nem túl vidám, kissé lassan kibontakozó, de kisebb hibái ellenére kifejezetten élvezhető alkotás, melyet nehéz egyetlen legyintéssel elintézni a vége főcím alatt felhangzó ‘Sympathy for the devil’ meghallgatása (kötelező!) után. Talán éppen a tökéletlensége és a történetben itt-ott tátongó lyukak melyek arra késztetik az embert, hogy gondoljon egy kicsit utána a látottaknak. Érdemes rászánni azt a két órát, melyet a megnézése, vagy az újranézése elvesz az életből. Legalább addig sem azon mesterkedünk, hogyan szúrjunk ki felebarátainkkal és hibáztassunk érte valami feljebbvalót, hogy bíz olyan világot teremtett, melyben a gonosz is helyet tudott találni magának.

Értékelés: 7/10

Gabblack