Az 1980-as években a DC Comics és a köpönyeges igazságosztó, a Denevérember az újabb virágkorát érte, hiszen ebben az időszakban készültek olyan, még mind a napjainkig meghatározó képregények, mint a Batman: Year One, vagy a The Dark Knight Returns. Ám mindezek közül kiemelkedik Alan Moore zseniális műve, a Batman: The Killing Joke, mely, habár magában egy önálló képregénynek tekinthető, nem pedig a Batman sorozat tagjának, mégis az egyik legnagyobb hatású alkotásnak tekinthető. Habár napjainkban a DC mozifilmjei sorra kudarcot vallanak, ám rajzfilmjei töretlen népszerűségnek örvendenek, így mikor tavaly a San Diego-i Comic Conon bejelentették, hogy elkészül a híres képregény animációs változata, az hatalmas ovációt váltott ki. Még nagyobb lelkesedés tört ki, mikor kiderült, hogy a főszereplők hangjai Kevin Conroy és Mark Hamill lettek, a híres animációs sorozat sztárjai. Ennek ellenére az eredmény eléggé felemássá sikeredett.

Bruce Wayne, vagyis Batman (Kevin Conroy) és társa, Barbara Gordon, vagyis Batgirl (Tara Strong) töretlenül küzdenek a bűn ellen Gotham City-ben, ám kapcsolatuk közel sem harmonikus. A Denevérember ugyanis gyengéd érzelmeket kezd táplálni társa felé, emiatt félteni kezdi, ami közel sem tetszik a Gotham-i rendőrfőnök lányának, hiszen ő továbbra is csak mókának tartja a bűnüldözést.  A duó tevékenységét azonban félbeszakítja a bűn bohóc hercege, Joker (Mark Hamill), aki előbb lelövi és ezzel örökre megnyomorítja Barbarát, majd elrabolja édesapját, James-t. Egyetlen cél vezérli: megmutatni neki és Batman-nek, hogy elég mindössze egyetlen rossz nap és az ember képes olyan őrültté válni, mint ő maga…

Hatalmas lelkesedéssel vágtam neki a filmnek, hiszen az egyik kedvenc Batman történetemről van szó, bár már a hír hallatán is felvetődött bennem a kérdés: hogy fognak egy kb 70 perces animációs filmet csinálni ebből a viszonylag rövid képregényből. A DC munkatársai ezt a problémát úgy oldották meg, hogy kibővítették az eredeti művet, vagyis hozzáírtak egy előzményt, melyben Batman és Batgirl egy gengsztert üldöznek. Az egész szálnak egyetlen célja volt, hogy megismerhessük a kapcsolatukat, és Barbara lelövése még nagyobb katarzisként érjen minket. Ennek ellenére az eredmény két külön film lett, az egyik az előzmény, a másik pedig az eredeti mű feldolgozása. A film első fele így végtelenül lapos és unalmas, egy jelentéktelen gonosszal, akinek Jokerhez semmi köze, felesleges párbeszédekkel és egy még feleslegesebb kamatyjelenettel Bruce és Barbara között. A kémia egyáltalán nem működik a két karakter között, teljesen erőltetett az egész. A film második fele, a tényleges adaptáció már egy fokkal jobbra sikeredett. Az egészet Mark Hamill játéka menti meg, hátborzongató még most is Jokerként, kár, hogy a film után visszavonult a szereptől. Azonban még ez sem segít abban, hogy a csúcspont ne maradjon el, egyszerűen nem érezzük a jelenet súlyosságát, mikor Batman és Joker egymásnak esnek, és a klasszikus csattanó, a vicc mesélése sem éri el a hatását, mint tette azt a képregényben.

Ennek ellenére a jelenet, mikor Jim Gordon-t próbálja őrültté tenni Joker, zseniálisra sikeredett, hasonlóan az eredeti műhöz. Hátborzongató az egész, és erre rátesz egy lapáttal Joker éneklése, mely végre megelevenedett, melyet 30 év után végre hallhatunk is. Joker segédei is kellően ijesztőre sikeredtek, rendkívül veszélyesek és gonoszak. A mű további érdeme, hogy szemben más adaptációkkal, képkockáról képkockára követi az eredeti művet, szóval az tényleg életre kel a szemünk előtt.

Összességében a The Killing  Joke sajnos nem a legtökéletesebb adaptáció, egyszerűen súlytalan és nem érezzük át az őrületet, amit az eredeti képregény adott nekünk, ráadásul a Batman és Joker közti kapcsolat sem kap elég hangsúlyt. Talán az oka a rajz, a színezés, ami realisztikusra sikeredett, de ez nem segít minket elmélyedni az őrületben, amit Joker okoz. Így csupán azoknak ajánlanám, akik kíváncsiak egy újabb DC rajzfilmre, az eredeti képregény rajongói kicsit csalódni fognak.

Értékelés: 7/10

Kele-man