Ha francia horrorról beszélünk, nem veszélyeztet minket a túlkínálat veszélye. Amik viszont kijönnek, azok többségét okkal emlegetjük fel, mert maradandó nyomokat hagynak az emberben (legjobb példa erre a Mártírok c. film). Kevés olyan horror rajongó van, aki ne látta volna, és a műfaj kedvelői között is gyakran szóba kerül ez az alkotás, ha a pszicho-, vagy a gore horrort hozzuk szóba. Emellett azonban sajnos sokak képesek megfeledkezni egy rokon francia alkotásról, mely kellőképp “odacsap” többször is a nézőnek akárcsak a Mártírok, ez pedig A Betolakodó.

A hiba nem ebben a filmben van, egyszerűen korántsem kapott itthon akkora figyelmet, mint társai. Találni róla kritikát és hosszabb véleményeket, de mégis valahogy süket fülekre találok, ha a címét emlegetem egy-egy baráti körben. Ennek dacára ragadtam billentyűzetet és állt szándékomban megírni a benyomásaimat, hátha egy újabb megközelítés alapján talán kedvet kap hozzá valaki.

A történet egyetlen éjszakán kíván végig haladni, a főhősnőnk, Sarah életét igyekszik megkeseríteni egy ismeretlen alak (meglehetősen rossz szándékkal), és még a rendőrök sem tudják a fiatalasszonyt megvédeni.

Magát a cselekményt megismerve jó eséllyel húzza össze a szemöldökét a műfaj rajongója, mert elsőre eléggé hajaz az „ezerszer láttunk már ilyet” kategóriára.  Azonban a francia rendezőpáros  azzal helyezte komolyabb alapokra a filmet, hogy Sarahnak áldott állapotban kell szembe néznie az őt terrorizáló személlyel. Ez máris picit más megvilágításba hozza a dolgokat, hisz egy állapotos nővel amúgy is kétszer olyannyira figyelmesek vagyunk a való életben, míg itt konkrétan a nyers terrornak és a kompromisszumok nélküli kiszolgáltatottságnak lesz kitéve. Alexandre Bustillo és Julien Maury azt a kérdést veti fel, hogy egy terhes nő mennyire magatehetetlen, kiszolgáltatott, vagy mennyire fogja őt az igazi anyai ösztön mindenáron a túlélésre sarkalni?

A főszereplőink kissé szimbolikusan vannak ábrázolva, akiért végig aggódunk talpig fehérben (és a körülette lévő helyszín, tereptárgyak is ugyanebben a színben pompáznak), míg a Betolakodót megszemélyesítő embert a színek hiánya veszi körül, azaz maga a teljes sötétség. Talpig feketében jelenik meg a film antagonistája, és az elmúlás lengi körül. A halált szimbolizálja, és megkerülhetetlenül lényegre törőek a szándékai is. Sarah ábrázolása – akinek a hasában egy új élet készül a világra jön – ezzel ellentétben az életre mutat rá. A fehér köntös, a fehér fürdőszoba és azok hasonló színű berendezései szintén ezt erősítik. Ezeknek az ismeretében kijelenthetjük, hogy az élet és a halál közötti küzdelmet nézhetjük végig, aminek a tétje  a még meg nem született gyermek és anyja sorsa.
Mindezeknek az ábrázolása, megjelenítése gyakorlatilag vizuálisan erőszakolja meg az ember tűrőképességét, idegeit. A látvány, a képvilág és az erőszak egyszerre kapja be Eli Roth-ot, és az egész amerikai-hollywoodi horrornak gúnyolt valamit, majd megalázóan, megrágva köpi vissza azt a saját szájukba. Ebben benne van az egész üzenet is, ami így szól: „Ennyit ér a munkátok. Bocsi, de ezt a műfajt mi uraljuk”. És azt kell, mondjam, hogy ebben van is valami… A teljes filmet átjárja ez az egész francia gátlástalanság, akiknek semmi sem szabhat gátat, nincs, aki azt mondja „talán elég lesz”. Ahol mások megállnának, ők ott fognak bekeményíteni. Mikor úgy érzed, hogy eleget láttál, a film még akkor is képes meglepetést okozni. Az atmoszférája valósággal szétmarja az ember idegeit, a gyilkosságok pedig a gyomrot teszik próbára.

Sokkoló lehet a Betolakodó, mert bár egyvalakinek szurkolunk, mégis két életért aggódunk – és ez nem csak a főhősnő helyzetét nehezíti meg, hanem a nézőkét is. Azt tanácsolom, hogy a Kedves Olvasó próbáljon meg nem elveszni a túlzott vérfürdő okozta vizuális sokkban, és ne ragadjon le a filmben található pár apró logikai hibánál – és akkor az egyik legjobb francia film olyan benyomást tehet rá, mint kevés másik alkotás a horror műfajában.

Értékelés: 8/10

(Kiss Norbert)