Az idei év sem múlhat el Purge nélkül, a 2013-ban útjára indított franchise (amiről akkor még nem mindenki sejtette, hogy azzá válik) újabb darabja 2016 július első napján debütált az amerikai mozikban. Az egyébként tetszetős alapötlettel előálló, de borzalmas logikai hibákkal teletűzdelt, lebutított első részt követte egy néhány fokkal talán jobb második, ebből adódóan a harmadik részt sem vártuk tövig lerágott körömmel. A sztori nem sokat változott, kis változtatással ugyan, de maradunk a kaptafánál, lássuk mit tartogatott számunkra az idei Megtisztulás Éjszakája.

Továbbra is a nem túl távoli jövőben járunk, ahol a némiképp új belpolitikai keretek közt irányított USA lakosságát lázban -vagy épp rettegésben- tartja az a bizonyos évi egy éjjel, amikor minden bűn legálissá válik.  Azonban, a közvélemény kezdeti elsöprő támogatása mára jelentősen lankadt, egyre többen figyelnek fel a tisztogató éjszaka hátterében meghúzódó politikai motivációkra és társadalmi igazságtalanságokra.  Az elégedetlenkedők táborát egy elszánt politikusnő és elnök-aspiráns, Charlie Roan gyűjti egy zászló alá, aki ígéri, hogy megválasztása esetén első intézkedése a Megtisztulás Éjszakájának beszüntetése lesz. Ahogy azt sejteni lehet, a rivális politikai erő ezt nem nézi jó szemmel, így a nevezetes 12 órát használják fel arra, hogy megmerényeljék Roant. Mindeközben természetesen ismét kapunk egy másik sztorivonalat, amely a hétköznapi ember szemszögéből mutatja be az eseményeket.

Nem kell hozzá Sherlock Holmest megszégyenítő logikai készség, hogy a nézőnek feltűnjön a párhuzam: a Purge – Election Yeart a 2016-ban tartandó USA-elnökválasztás egyre kiélezettebbé váló időszakában dobták piacra. Gyanítható volt tehát, hogy a film nem lesz mentes politikai utalásoktól, azonban a valóság minden várakozást felülmúlt, legalább ebből az egy szempontból; a kicsit több, mint másfél órás játékidőt ugyanis gyalázatosan igénytelen propagandával sikerült megtölteni. A készítők a különféle társadalmi problémákat olyan észbontóan primitív szemszögből közelítik meg és tálalják a helyenként nevetséges színészi alakítással, hogy úgy gondolom, politikai pártállástól függetlenül is minden igényesebb filmrajongó a haját tépi az első húsz perc megtekintése után. Az első epizód jobb sorsra érdemes alapötletéből így továbbra sem sikerült kihozni szinte semmit, a változatosság kedvéért ezúttal a Hillary Clinton Charlie Roan biztonságáért küzdő feketék, latinok és az előző részből már ismert Leo Barnes harcolnak az ellenzék zsoldosaival és néhány, a városba tévedt vérszomjas orosz turistával.

A film nézése közben többször is a kilencvenes évek szerényebb költségvetésű akciófilmjei ugrottak be, amik már annak idején óvodás-kisiskolás fejjel is viccesnek tűntek. Félreértés ne essék, nem a politika belecsempészésével van probléma, hiszen jól tudjuk, hogy a filmművészet sosem volt mentes az ilyen jellegű véleménynyilvánítástól, a gond annak mikéntjével van. Rengeteg politikai elvrendszert lehet igényes módon pro és/vagy kontra szemszögéből bemutatni, ellene, vagy mellette állást foglalni.  Ám esetünkben a röhejes módon tálalt politikai utalások tömkelegén sajnos a színészek teljesítménye sem segít, őszintén szólva, csodálkoztam, hogy a Lostban egyébként kiváló játékot hozó Elizabeth Mitchell a nevét adta egy ilyen produkcióhoz. Az éjszaka borzalmait ecsetelő jelenetekből még kevesebbet kapunk, így még azok sem szórakozhatnak jól, akik esetleg ennek reményében fognak a film megtekintéséhez.

Mindent összegezve, a trilógia eddigi leggyengébb részét kaptuk, és úgy tűnik, a továbbiakban sem lélegezhetünk fel, hiszen a záró képsorok újabb folytatásra engednek következtetni.

Értékelés: 3/10

Kinek ajánljuk: Azoknak, akiket még mindig lelkesít a The Purge alapötlete, és akik nem kapnak agyvérzést könnyen a fájóan ostoba tálalási módszerektől. Social Justice Warriorok előnyben.

(Absvrd)