Stephen King 1408 című novellájából készült (pontosabban lazán fel- és átdolgozott) filmmel már foglalkoztunk a Cinegore oldalán, vesebeteg kolléga írt róla (a cikk itt megtekinthető), és neki nem tetszett. Őszinte leszek: meg tudom érteni, hogy miért nem. Ez a film a ritkaságszámba menő JÓ King-adaptációk közé tartozik, és mint ilyen, nem tipikus horror, nem a vér, a gore és a közvetlen életveszély adja a parafaktort – sőt, kifejezetten az a történet egyik legnyomasztóbb részlete, hogy a főszereplő soha nincs közvetlen életveszélyben. Spoileres elemzés következik egy irodalom-junkie tollából.

Ha az ember egy 700 oldalas tanulmányt olvas a horror műfajáról, amit ráadásul nem más, mint maga Stephen King írt (és ami Danse Macabre címen fut, és Miskei kolléga dolgoz fel állandó rovatában), akkor nagyon hamar nagyon-nagyon erős késztetést fog érezni, hogy letesztelje a horror hatásait magán – és másokon.  Így esett, hogy sikerült megnézetnem a horror műfajától egyenesen irtózó párommal az 1408 című filmet, és talán elindítanom benne valamit.

Réges régen ugyan olvastam a novellát, denem sok maradt meg: olyan alattomosan ijesztő, tipikus Kinges sztorira emlékeztem, ezért megnyugtodtam, hogy ez “csak” egy tipikus kísértetjárta hotelszobás film, és ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A novella ugye egy íróról szól, aki, miután eltölt egy éjszakát a hotelszobában, ami a tizenharmadik emeleten van, és a szobaszám számjegyeinek az összege is 13, megőrül. A filmben viszont éppen ennek a fordítottja történik – az írónk egy idegroncs, bár ez nem látszik rajta elsőre, és éppen a hotelszoba “áldásos” tevékenységének hatására tér észhez.

Világ életemben az olyan horrort szerettem, ami nem véres, és nem fejti ki azonnal a hatását, nem egy lórúgás – de este, vagy akár napokkal később, amikor leesik az a bizonyos, pici halálfejes tantusz, megdermedsz, bármit csinálsz éppen, és üveges szemekkel magad elé meredve csak annyit mondasz: basszus…  Hát, ez egy ilyen film.

Persze, mint minden rendes szellemjáráskor, itt is vannak furcsa zajok, a kép sarkában átsuhanó valamik, diszkomfortérzetet teremtő éppen csak ferde falak, jumpscare-ek (amik a sikeres ijesztgetés után eltűnnek, mintha csak képzelted volna az egészet; és ezzel kényelmetlenül hasonlítanak a vizuális és akkusztikus hallucinációkra, amik akkor jönnek elő, amikor egyedül vagy a sötétben – vagy csak én vagyok így vele?), ablakból kiugráló szellemnők (amik végre nem hiperkarcsú modellek, hanem egy molett, rockabilly-ruhás asszony, akiről SOKKAL hamarabb elhiszem, hogy tényleg baja van, mint egy norvég szépségről), falból folyó vér, szellőzőben mászó csontváz…

Csakhogy ott vannak a szokatlanabb jelenségek is, például az udvarias szellemek, akik, ha egy pillanatra elfordulsz, megágyaznak, kitakarítanak, csokit tesznek a párnádra, és formára hajtogatják a vécépapírt. Vagy az, hogy a szomszédból folyamatosan szinte az ingerküszöb alatti hangerővel gyereksírás hallatszik, amiről a film első fél órájában gyanú nélkül elhiszed, hogy a te szomszédodtól ered. Vagy a puszta tény, hogy sem a szoba, sem a szellemek NEM törnek a főszereplő életére, tulajdonképpen az egyetlen pillanat, amikor tényleg életveszélybe kerül, az az, amikor önszántából kimászik az ablakpárkányra. 

Mondok egy példát, hogy miben különbözik ez a film a tipikus horrorhoteles sémától. Van egy jelenet, amikor megjelenik a főszereplő halott kislányának a szelleme, és könnyes szemmel megkérdezi: “Apu, nem szeretsz engem?”. A főszereplő természetesen rohan a lányhoz, és a karjaiba veszi, mire minden épelméjű filmnéző legszívesebben ordítana, hogy hát hülye vagy, te hülye?! Ez egy démon, letépi a fejedet, és megeszi a tüdőd, ha hozzáérsz!… És ahogy ölelgeti a kislányt, aki nem hogy nem változik át tüdőevő démonná, de egyre kevesebben mozog, vagy beszél, végig arra várunk, hogy na, majd most, vagy most, vagy most elvicsorodik, és…

Aztán rájövünk, hogy a kislány szelleme IS meghalt, hogy a szoba újra eljátszotta azt a jelenetet a főhősünkkel, amikor a karjai közt halt meg a lánya. És ez rosszabb, mintha megennék a tüdődet.

Amikor elkezdtem nézni a filmet, örültem a fejemnek, hogy olvastam a Danse Macabre-t, és már tudom, hogy a kísértetházas horrorok az ember gazdasági félelmeire építenek, mert legtöbbször a furcsa zajok, különös, büdös nyálkák, repedő falak, rossz közérzet nem azt jelenti, hogy szellemek járnak, hanem hogy időtlen idők óta nem volt pénzed felújítani a házad.

El is kezdtem keresni a jeleket, amik igazolhatják, amit a könyvben írtak – és oké, volt a fal repedéséből kifolyó ketchup-patak, de a legtöbb elemet nem tudtam beilleszteni a sémába. Például az egyik jelenetben a falon függő, viharos tengert ábrázoló képből kizúdul a koszos tengervíz, és letarolja a berendezést, néhány jelenettel később pedig valami (nyilván az, aki formára hajtogatta a vécépapírt) újra tökéletes puccparádéba vágja a szobát, még két kocka vendégváró csokit is tesz a párnára. Hát ebben meg mi lenne a nyomasztó? Melyik csődközeli családnál, melyik ócska házban tapasztalunk ilyet? Hogyan akar ez a gazdasági helyzettel ijesztgetni, ha van egy csomó, láthatatlan cseléd?

Imádtam a filmet, de sokáig nem jöttem rá, mi olyan nyomasztó benne.

A megvilágosodás a film megnézése utáni reggel érkezett. A párom felkelt, hogy munkába menjen, és egyszer csak öltözködés közben, fél pár zoknival a kezében megdermedt.

“Emlékszel arra a jelenetre, amikor a digitális óra visszaszámolt hatvan perctől, aztán amikor letelt, újrakezdte?” Emlékeztem, az volt az a pillanat, amikor a főszereplő, rádöbbenve, hogy a hotel sose engedi el, inkább felgyújtotta magát. “Na, a meló pont ilyen.”

Akkor jöttem rá, hogy a film nem a gazdasági félelmekre játszik rá, hanem arra a félelemre, hogy egyszer megöregszünk, és egyedül maradunk egy szobában, amiben nem az a félelmetes, ahogy kinéz, hanem hogy rajtunk kívül csak az emlékeink és a szomszédból beszűrődő zajok lesznek odabent, amik szépen lassan rávesznek, hogy önként másszunk ki az ablakpárkányra. Arra a félelemre, hogy a jumpscare-rádió ébreszt minket minden reggel; hogy ha lesz is családunk, olyan kevés időnk lesz rájuk, hogy akár meg is halhatnának, nem vennénk észre; hogy cinikus, megkeseredett öregemberek leszünk, amilyennek a szüleinket, nagyszüleinket látjuk; hogy az egész életünket monoton semmittevésre basszuk el, amit a gyors cigiszünetek szabdalnak fel hatvan percnyi egységekre. És nincs kiút.

A film külön kis selyempapírba csomagolt meglepetéseket tartogat a King-fanatikusoknak, rengeteg allúziót a mester más műveire, aminek a felismerése nem szükséges a film élvezetéhez, de ad egy olyan minden-mindennel-összefügg hangulatot, ami a legtöbb King-regényben jelen van. Például a jelenet, amikor a főszereplőnk kimászik az ablakpárkányra, azonnal felidézi azt a novellát, ami az Éjszakai Műszak kötetben jelent meg, A párkány címen, és a főszereplőt egy maffiavezér fegyverrel kényszeríti, hogy másszon körbe a felhőkarcoló oldalán húzódó kiszögellésen, büntetésből azért, hogy lefeküdt a feleségével. Vagy a végén, amikor az író aki (SPOILER) túlélte a hoteltüzet, és a sérülései miatt mankóval az oldalán gépeli le a történetét, egyértelmű utalás a Tortúrára.

Szóval az 1408 egy több King-novellából összegyúrt adaptáció, ami a Mester szellemiségéhez hűen nem az arcodba mászva ijeszt meg, hanem a hátsó ajtón besurranva fojt meg álmodban. Azoknak ajánlom, akiknek még felkavaró (vagy már unalmas) a vér látványa, és olyan filmre vágynak, ami megdolgoztatja a fantáziájukat.

Értékelés: 8/10

 

 

Annie

A film egyébként a skizofrénia tökéletes belsőnézetes ábrázolása.