Biztosan sokaknak ismerős a tévéből a Discovery Channel Raktárvadászok című műsora. Nem túlzás kijelenteni, hogy az utóbbi években gombamód szaporodtak el az ilyen és ehhez hasonló reality-műsorok az úgynevezett ismeretterjesztő csatornákon. A tévét csak – amúgy nagyon helyesen – porfogónak használó olvasók kedvéért, a show alapkoncepciója, hogy különböző excentrikus és hatalmas egóval rendelkező figurák licitálnak lényegében vakon egy-egy elhagyott raktár tartalmára, hogy aztán az ott talált „kincseket” rásózzák a gyanútlan balekokra.

Az Egyesült Államokban nagyon régóta divat, hogy az otthon feleslegessé vált vackokat nem kidobják, hanem átszállítják egy raktárba, ahol aztán kedvükre porosodhatnak a teljesen hasznavehetetlen kacatok, gyermekkori játékok, exektől kapott ajándékok, miegymás. Kifejezetten erre a célra szakosodott raktárkomplexumok szolgálják ki az állampolgárok gyűjtőszenvedélyét. A 2015-ös The Hoarder-ben (nem hivatalos fordításban „A gyűjtögető”) is egy ilyen raktárkomplexumba látogatunk el, ahol ráadásul a tároló-egységek mélyen a föld alatt helyezkednek el, akár valamiféle bunkerben. A környezet mindenki számára ismerős lehet: hosszú folyosók, fémredőnyökkel záródó tároló-egységek, a redőnyökön zár vagy lakat. Amire viszont a tévés reality nem tanított meg minket és nem készített fel, hogy bizony vannak raktárak és ajtók, amiket nem tanácsos megbolygatni, mert esetleg olyasvalami lapul bennük, mögöttük, amit utána igen nehéz visszatuszkolni a feledés poros homályába.

Ella kíváncsi természet. Nem hagyja nyugodni, hogy vajon vőlegényének miért van szüksége egy tárolóegységre. Hogy kíváncsiságát kielégítse, lenyúlja a fickója azonosító kártyáját és kulcsát, felnyalábolja kissé rovott múltú barátnőjét és elautókáznak a város egy eldugott helyén található raktárkomplexumba. Gond nélkül átjutnak a kissé furcsa éjszakai portáson és irány a lift. Az azonosító kártyán található szám a mínusz negyedik szintre irányítja hőseinket, igen ám, de oda csak kulccsal lehet lejutni (első intő jel). Semmi baj, ezért jött a vagány barátnő: egy biztosító tű és két formás kacsó megoldja a problémát. A lift annak rendje és módja szerint megáll a legalsó szinten és ajtajai feltárulnak. A folyosó poros és elhagyatott (második intő jel). Mindegy, Ellát és barátnőjét nem olyan fából faragták, hogy ilyesmin fennakadjanak, elindulnak megkeresni a kártyán jelzett ajtót. Rövidesen meg is találják, ám a kártya nem nyitja azt (harmadik intő jel). Sebaj, egy ügyes kis trükk a leleményes barátnőtől még egy lépéssel közelebb viszi őket végzetükhöz. És igen, a raktárban valami olyasmi lapul, melyet talán jobb lett volna békében hagyni. A többi már csak menekülés, sikoltozás, némi vér, meg hasonló dolgok, melyet kis körültekintéssel egész könnyen el lehetett volna kerülni. Mert bizony ki ezt gyűjt, ki azt, egyes gyűjtőszenvedélyek károsabbak lehetnek az egészségre, mint mások.

Az általam megszokottól kissé könnyedebb hangvételű bevezetés nem véletlen: nehéz ezt a filmet komolyan venni. Az elején még élt a remény, a low-budget, de hangulatos és nem éppen átlagos környezet, díszlet, a szterotipikus, de látszólag jól összeválogatott karakterek és a jól elhelyezett – amúgy általam jobbára megvetett – jumpscare-ek még a szép emlékű Kockát idézték fel bennem. Aztán, ahogy a történet haladt előre, felfeslett az a bizonyos lepel és előbukkant alóla a fájó igazság: a The Hoarder lényegében minden téren képes csalódást okozni. Borzasztó logikátlan döntések a szereplők részéről, ordítóan nagy lyukak a történetben, túl korán meghúzott „nagy csattanó”, meg még amit el tudtok képzelni. Azt hiszem a film felétől kezdtem azt érezni, hogy maguk az alkotók sem biztos, hogy tisztában voltak vele, hogy most egy horrorfilmet forgatnak, vagy pedig egy horrorfilm paródiáját. Ha a rendező és az írók célja az volt, hogy felsorakoztassanak minden olyan klisét és hibát, ami az igazán rossz horrorfilmeket jellemzi, akkor azt kell mondjam, sikerrel jártak. Ami még szomorúbb, hogy ebben az esetben még csak nem is afféle klasszikusan rossz (úgy értem nagybetűvel ROSSZ) valami született, hanem pusztán egy csalódást keltő, értéktelen vacak, pontosan olyan, amilyenekkel a már említett tároló egységeket töltik fel a szorgos honpolgárok.

Pedig azért lett volna mire építeni, ha csak a színészi gárdát nézzük: a Szökéssel ismertté vált, de amúgy számos filmben és sorozatban feltűnő Robert Knapper például azért ennél a szerepnél többre hivatott, mint azt már sokszor bizonyította, de az éjszakai manager bőrébe bújó Simon Pegg hasonmás Andrew Buckley engem még ebben a fércműben is megvett magának. De hát egy fecske nem csinál nyarat, kettő meg pláne nem, szükség lett volna valakire még a csapatban, aki képes megírni mondjuk legalább tíz percnyi összefüggő történetet valamilyen logikai bukfenc nélkül. Olyan nehéz lenne ez? Kétlem, főleg, ha valakinek elvileg ez lenne a hivatása és fizetnek is neki érte.

Rossz látni, amikor egy ígéretes és – a fentebb említettek okán – aktuális koncepció elvérzik a hozzá nem értés és a hanyagság isteneinek oltárán. Sajnos a The hoarder kópiáit tartalmazó, még ingyen osztogatva is túlárazott DVD-inek is az sors jut osztályrészéül, mint a többi feledésre ítélt kacatnak: maradnak bezárva egy raktárban az idők végezetéig. És ne feledjétek, vannak olyan ajtók, melyekre igaz, hogy mindenki jól felfogott érdeke az, hogy örökre zárva maradjanak.

Értékelés: 4/10

Gabblack