Polanskinak van három filmje, amit “lakás-trilógiának” neveznek, mert (…spoiler) a cselekmény nagy része egy lakásban játszódik, klausztrofób hangulatot kölcsönözve a filmeknek; bár történeti kontinuitás nincs a filmek között, a hangulatuk mégis összeköti őket. Az Iszonyat ezen filmek sorában az első, a második a Rosemary gyermeke, a harmadik pedig A lakó, ami fent van a “csak pszichiáter felügyelete mellett nézendő” filmek hosszú listáján.

Történet

Carol egy visszahúzódó, érzékeny lány. Nemrég költözött egy idegen városba, ahova még nem igazán tudott beilleszkedni. Nem sokat kommunikál a kollégáival, nincsenek barátai, mindenkivel távolságtartó, az udvarlást hidegen, szinte értetlenkedve hárítja el. Mintha nem mindig lenne jelen, néha meg-megakad nap közben a munkájában vagy a buszon, néha egy pillanatra elveszti a kapcsolatát a világgal. Rágja a körmét, az ajkait, időnként a haját.
Amikor a nővére, akivel együtt él, elutazik házas szeretőjével két hétre, Carol egyedül marad a lakásban, bezárva a saját elméjébe, ami szépen lassan elkezd szétesni, az érzékelhető valósággal együtt.
Mivel majdnem minden kritika azzal kezd, hogy ez a film történelmi jelentőségű, mivel először ábrázol filmen nőnemű sorzatgyilkost, ezért talán nem számít spoilernek (de ha igen, én szóltam): Carol először a lakásba aggódva (vagy ha máshonnan nézed, tolakodón) érkező udvarlóját öli meg, aztán a háziúrt is, aki a lakbérét jött, de amikor látta, milyen rosszul van a lány, megpróbál segíteni rajta – végül amikor úgy véli, hogy a lány katatón, és valószínűleg semmit nem fog fel a világból, megpróbálja megerőszakolni.
(Ez elég ironikus, ha belegondolunk, hogy Polanskit ’77-ben börtönbüntetésre ítélték egy kiskorú lány megrontása miatt, és csak azért nem ülte le a büntetését, mert Európába szökött, ahonnan nem adják ki Amerikának, tehát gyakorlatilag 39 éve szökésben van. De erről ezen a platformon nem értekeznék bővebben; itt, horror-rajongóként és a saját elmém foglyaként megpróbálom nem összekeverni a rendező személyét az alkotás értékével, és csak annyit jegyeznék meg, hogy még mindig az Élet a legkegyetlenebb forgatókönyvíró.)

Hangulathorror

Ez a film tulajdonképpen egy hangulathorror, tehán igazi cselekményről nem igazán lehet beszélni. A film nagy részében Carol üres tekintettel bolyong a lakásban, ami folyamatosan változtatja a méreteit; össze-vissza pakolgatja a tárgyakat, hosszan nézi az egy hete az ebédlőasztalon rohadó sült nyulat vagy az út túloldalán a lányiskola udvarán a gyerekekre vigyázó apácákat.

A film zenéje és képi világa az, ami igazán megteremti a horror hangulatát. Ahogy Jung írja Az ember és szimbólumaiban (olvassátok el, baromi jó könyv), hogy a lakás egy álomban magának az embernek a jelképe, állapota pedig tükrözi az ember fizikai és mentális állapotát, úgy a filmben is párhuzamba állítható Carol elméje a lakással. Ahogy a lány egyre inkább elszigetelődik a külvilágtól, lassan az összes ablakot és ajtót eltakarja vagy bedeszkázza; ahogy lassan megbomlik az elméje, a lakás is darabokra szakad. A falakon repedések futnak végig, a szobák elmozdulnak, a bútorok vándorolnak, ajtók nyílnak ott, ahol eddig csak üres fal volt, és már létező ajtók válnak átjárhatatlanná.

Lélektani

Bár a Repulsion valóban egy sorozatgyilkosról, a filmtörténelem első női sorozatgyilkosáról szól, nem egy szokványos horror. A gyilkosságok nyersen vannak ábrázolva, mégsem ajánlanám a hentelős stílus szerelmeseinek; rengeteg nyomot és utalást kapunk, hogy Carol miért teszi, amit tesz, mégsem a motivációinak felgöngyölítése a cél.
Nem egy őrült ámokfutását követhetjük végig, hanem az őrületet magát, ahogyan lassan, módszeresen eluralkodik egy jobb sorsra érdemes fiatal lányon, aki akár te vagy én is lehetnénk.

Értékelés: 10/10

Annie