Albert Pyun rendező a kilencvenes évek kiborgmessiásai közt számon tartott úriember és akinek a nevéhez olyan filmek fűződnek, mint a Radioactive Dreams vagy éppen az Omega Doom, esetleg a Cyborg Van Damme-al. Persze, ezúttal is olyasvalakit választott a színészrenegátok közül, mint Olivier Gruner, aki szintén nem ismeretlen ebben a szakágban és temérdek B-filmben szerepelt. E kettős akár garancia is lehetett volna, hogy valami nagyon maradandó dolog születik, ám az igen ambivalens atmoszféra tett arról, hogy végül megrekedjen egy érdekes alkotásként. Jól emlékszem még a tékás időkre és arra, hogy ez a film egyike volt annak a pár száz filmnek, amiket végül nem láttam akkoriban. Vélhetően az az élmény nagyobb hatást gyakorolt volna rám, s így előtört belőlem a józan ész teremtette belső hang, amit valljuk be, kölyökkorban jóval egyszerűbb kikapcsolni.

No de térjünk vissza később erre, s lássuk, mi történik a nem éppen röpke másfél óra alatt. Alex (Gruner) egy Los Angeles-i zsaru volt, akit cafatokra lőttek, majd hála a kiborgtechnológiának, sikerül életben tartani, ám jobbára egyszerű adatvadászként tengeti napjait. Ebbe szól bele egy alkalommal néhány dögös robotmaca teli tárakkal és igencsak megnehezítik a sorsát – hogy aztán szintetikus testrészeit újfent cserélni kelljen.

Pyun egyébként víziójában érdekes utat választ arra, hogy felfedje a közeli jövőt: a végletekig kettészakadt világot mutat a nézőknek. Ahol az emberi élet még pislákol, ott a korrupció tombol és az új technológiai vívmányok hatására a szervezett bűnözés is meglódul, míg a romos, harcoktól hemzsegő területek teljesen lakatlanok.

A kormány lecsap a sokadik hajviseletében pompázó Alexre, hogy felkutathassák a lázadó Hammerhead sejtet, melytől nagyon úgy fest, retteg a sok, napszemüveges, öltönyös fickó. Emberünket (félemberünket?) a távoli Jáva szigetére küldik, ahol egy kitalált városban kell feltérképeznie, merre vették be magukat az ellenállók. A helyzet azonban nem várt fordulatokat vesz és rövidesen már nem lehet eldönteni, ki kinek az oldalán áll.

Erre a szkript busásan rájátszik, ugyanis értelmetlenül “szállnak be” szereplők (Jackie Earle Haley, Cary-Hiroyuki Tagawa, Thomas Jane) és sokszor nem igazán lehet tudni a motivációkat, ami miatt eszetlen lövöldének tűnhet sok helyütt a film. Apropó, a legsúlyosabb gond a párbeszédekkel van. Nem számoltam pontosan, de jó, ha tíz összetett mondat elhangzik a másfél óra alatt. Ez még annak tekintetében is vérlázítóan kevés, hogy sok színésznem nem az angol az anyanyelve. Félretéve a film ekézését, az operatőri munka kiválóan sikeredett és a sok egyben vett snitt és a CGI-t mellőző (hisz ekkor még nem volt tényező) kaszkadőrmutatványok a Woo-filmek dinamikáját idézik. A hatalmas fegyverek, a pusztítás, amit végeznek vele, jól reprezentálja az átütő erejű akcióorientált nézőpontot, amiben lubickol a film. Ehhez bőséggel hozzá lehet építeni a jól működő zenei aláfestéseket, amik fenntartják a mozgalmasság érzetét és a korhoz hűen sikerült a gitárszólókat vegyíteni a lőpor dörrenésével. A speciális effektek jól néznek ki, de nem véletlen, hogy sokan referenciapontként a Terminator és a Robocop filmeket említik, hiszen jól láthatóak a hasonlóságok, akár a kinézetet alapul véve, akár a történetbeli sajátosságoknak nézünk a körmére.

Mindezen részletek ismeretében nem jó film, de rossznak semmiképp nem nevezném. Tűnhet egyszerű rip-off-nak, azaz koppintásnak, ám ennél sokkal többet ad ez az alkotás, mely kétség kívül tartogat szép momentumokat mindazok számára, akik belevágnak, sőt, akár többszörnézős kategóriába is kerülhetnek, ha eljön a megfelelő hangulat hozzá.

Értékelés: 5/10

Plendil