Mi történne a világgal ha hirtelen a nők nem szülnének több gyereket, a kihalás szélére sodorva fajunkat? Ezzel a komoly kérdéssel foglalkozik Alfonso Cuarón több Oscar-díjra jelölt filmje, mely egy rendkívül ütős poszt-apokaliptikus mozgóképre sikeredett. Egy műre, mely megmutatja mire képes a globális kétségbeesés és hogy az ember a legszorongatottabb helyzetben már csak önmagára tud gondolni.

Angliában járunk, 2027-ben. Már több mint 18 éve, hogy utoljára ember jött a világra, ráadásul éppen most ölték meg mind közül a legfiatalabbat, így a világon egyre jobban növekszik a kilátástalanság és a kétségbeesés. A Föld káoszba zuhant, egyedül Nagy-Britannia tudja tartani magát, köszönhetően új, bevándorlóellenes politikájuknak, miszerint mindenki, aki átlépi a szigetország határát, üldözötté válik és gettóba kerül. Ilyen állapotok között kéri meg Theo Faront (Clive Owen) volt neje, hogy segítsen egy ifjú bevándorló lánynak, Kee-nek, eljutni a titkos Ember Projekthez, ami a globális meddőséget vizsgálja. Ez azért fontos, mivel a hölgy éppen gyermeket vár, az elsőt 18 év óta.  Ehhez azonban hőseinknek át kell furakodniuk magukat egy csapatnyi terroristán, akik üldözőbe veszik őket, ráadásul meggyűlik a bajuk mind a helyi katonasággal, mind pedig az üldözött bevándorlókkal.

Mikor valaki Alfonso Cuarón poszt-apokaliptikus művéről beszél, az operatőri munkát kezdi először dicsérni. Ennek köszönhetően szinte mi is az események közepében találjuk magunkat, együtt mozgunk, együtt menekülünk a hősökkel, a szemünk láttára ölik meg barátaikat, szeretteiket. A kamerának köszönhetően mi is bele tudjuk élni magunkat ebbe káoszba zuhant világba, és egy teljesen reális kép rajzolódik ki szemünk előtt. Természetesen muszáj megemlítenem azt a több mint 5 percnyi jelenetet a film tetőfokán, melyet egyetlen vágás nélkül forgattak le, s melyben a főhős métereket fut be a háborús zónává változott gettóban. A jelenetben nem egyszer találkozik újra és újra egy-egy karakterrel, mely a rendezés zsenialitását bizonyítja. A legenda szerint ráadásul Clive Owen bokája a jelenet elején kibicsaklott, így játszva végig a jelentet, mellyel ő is hőssé vált a karaktere mellett.  A színészi játék egyszerűen fantasztikus. Minden szereplő kiválóan és élethűen hozza szerepét. Külön kiemelendő Michael Caine játéka Jasperként, a világtól elvonultan élő hippiként, aki egy kis fényt visz ebbe a borzalmasan sötét világba. Az operatőri zseniális húzásokon kívül szerintem hozzá tartoznak a mű legemlékezetesebb pillanatai.

A filmnek borzalmasan mély mondanivalója van. Megmutatja, mire képes az emberi kétségbeesés és mit okoz, ha ezt kihasználja néhány nagyravágyó ember. Ha már minden összeomlott, mindenki már csak magára gondol, és lángra lobban a gyűlölet, a rasszizmus. Ilyenkor elég egy puskalövés, ami máris egy lavinát indít el, hiszen még akkor is, mikor a remény felcsillan, az ember csak magát védi, megfelejtkezik mindenről, ami érték ebben a világban. A másik oldalon pedig ott vannak azok, akik kicsit jobbá akarják tenni a Földet, ám őket is a helyzet gyilkolásba, terrorizmusba kényszeríti, és semmivel sem lesznek jobbak a fennálló rend őreihez képest. Cuarón zsenialitása ráadásul ott mutatkozik meg, hogy képes a jelenkor problémáiból felépíteni a jövő káoszát, vagyis mindaz, ami miatt ez a világ kialakult a jelenünkben gyökeredzik. Ez pedig arra késztet, hogy tegyünk ellene valamit.

Összességében Az ember gyermeke egy zseniális műre sikeredett, melynek borzalmasan mély mondanivalója van. Bemutatja az emberi természet legmélyebb bugyrát, ám megmutatja azt is, hogy még a legsötétebb pillanatainkban is van remény, amiről nem szabad megfeledkeznünk.

Értékelés: 10/10 

Kele-man