A képregényes bronzkorszak vége tájékán, amikor túl voltunk szuperhősök felemelkedésén és bukásán, a Mad Max hozta felismerésen, hogy az epidémia lehet maga az emberiség is, szép lassan visszaszivárogtak a ponyva és a hetvenes évek sleaze movie-jainak legszélsőségesebb jelenségei a képregények világába, s ezek például koncentráltan a címben szereplő alkotásban érezhetőek és remek példája annak, hogy lehet a legprimitívebbnek tűnő fércmunka során apróságokkal és persze jól időzített hatásfokozó eszközökkel kihozni valami érdekeset az összetevőkből, amire mostanság filmes példaként az Iron Sky lehet a példa – mivel voltak elég tökösek bevállalni az egymáshoz ritkán illő jelenségeket.

A különböző alműfaji sajátosságok legalapvetőbb szegletére kell helyezni hangsúlyt, aki nem más, mint Slash Maraud, a címszereplő. Érdekes módon szinte ő az egyetlen olyan karakter, aki semmiféle fejlődésen nem halad keresztül a hatrészes mini során, de ezt Doug Moench író nagy szenvedéllyel tehette, hiszen mindeközben az őt körülölelő világ pontosan óriási változásokon megy keresztül. Párhuzamot vonva a változások a sztori ellenségei között, a shapers – alakváltók – egy idegen faj, melynek legfőbb vágya, hogy véghezvigye a terraformálást, azaz a bolygójukhoz hasonlatossá tegye hőn imádott (és mélységesen az ember által igába vont) Föld nevű otthonunkat. A projekt félúton lehet a siker felé, ugyanis az Einstein-i etalonhoz mért Dr. X, aki faja megbecsült tudósa, a kieszelt tervének láttán – hiába saját népének megmentéséről szól – megcsömörlik, ugyanis egy lakott bolygót akarnak feláldozni a szent ügy érdekében. Egymaga azonban kevés ehhez, azt pedig nagyon jól tudjuk, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll – így van ez Slash esetében is, aki egy vonzó, kék hajú nő képében akad rá erre az egyénre, s akivel mindig a “se veled, se nélküled dupla kávé” térben pattognak egymáshoz képest. A helyzet fő mozgatórugója tehát egy nő, s mellette egy rettentően önző antihőssel állunk szemben, aki megundorodva a világtól és az emberektől, többnyire senkiföldjén vadászgat. Persze ez így még nem lenne elég színes, így vannak mutánsok, dínók, drogos suhancok, negyedik birodalmat létrehozó nácik, génkezelt pandák, medvék, a “mondvacsinált” Damazonok, akik a férfiakat gyűlölik, de csak addig, amíg nem találnak valódi alfakant és mindez olyan Mad Max-i köntösben, hogy a díszletek láttán a legtöbb poszt-apokalipszis fan megnyalja mind a tizenkét ujját (elvégre a mutánsok is emberek, nem?).

Az idegenek pedig szintén többek egyszerű halállégiónál: miután letarolták az emberiség védelmét, hagyják szép lassan elpusztulni, lealjasodni, szolgasorba kerülni a helyieket, sőt, egyik-másikuk valamelyest asszimilálódik a helyzetben: földi kaját zabálva, földi nőkkel közösülve tengeti napjait, miközben a saját céljai is elmosódnak, amíg nem érkezik egy friss, robusztus elme a parancsnokok közül.

Paul Gulacy rajzai nagyon is emberiek, sőt, esendőnek mutatják a karaktereket, amikor csak lehet. A remek utalások a Bates Motelre, a különféle szereplők megjelenései, az impozáns, pusztulásra ítélt helyszínek összessége óriási hatással képes dübörögni az elnagyolt, már-már snassz párbeszédek folyását követve. Az erőteljesen az olvasóra zúduló külsőségek és a néha inkonzisztens panelfelosztás miatt az olvasása zavaró, s ezt tetézi a szleng használata, mely leginkább a narrátor megrögzött optimista szemléletében tűnik furának. Ha sikerül ezeken túltenni magát az érdeklődőnek, akkor egy olyan kiváltképp érdekes, humoros, összeollózott, mégis fantáziával irányított egyveleget kap, ami képes működni. Nem szól feltétlenül mindenkinek, de akinek igen, annál maradandó élmény lesz.

Értékelés: 6/10

Plendil