A hetvenes évek elején virágzott a filmes antológiák készítése. Ekkor mutatták be a „régi EC képregényhorrorok két filmadaptációját, a Tales from the Crypt-et és a Vault of Horror-t..” és ugyanebben az évtizedben „Robert Bloch készített két „kerettörténetes” filmet a brit Amicus produkciós cégnek. Az egyik a The House that Dripped Blood, a másik az Asylum. Mindkettő saját novellát dolgoz fel, és mindkettő remek szórakozást nyújt.”

Persze a filmesek később sem engedték el az omnibuszfilmek vérmaszatos kezét, Stephen King is alkotott (Tales from the Darkside: The Movie, Creepshow), és a mérsékelt sikerek ellenére mai napig készítenek (The ABCs of Death, Trick ’r Treat stb.) antológiákat, amiknek pont abban áll a bája, amit King mondott a novellákról, a Csontkollekció bevezetőjében: „Egy novella olyan, mint egy idegen gyors csókja a sötétben. Ez természetesen sosem lesz olyan, mint egy viszony vagy egy házasság, de hát a csók mindig édes, és éppen a rövidsége adja a vonzerejét.”

Fiatal, lelkes pszichiáter érkezik a városszéli elmegyógyintézetbe, ahol a tolószékhez kötött igazgató próba elé állítja. Elődje ugyanis megháborodott, és neki lesz a feladata, hogy a betegek közt megtalálja Dr. Starr-t, pusztán abból, hogy meghallgatja az ápoltak fantazmagóriáit. Így ismerünk meg négy hátborzongató történetet, és közben azért mi is agyalhatunk, vajon ki lehet az őrült professzor.

Az első alany, egy nő elmeséli találkozását egy feldarabolt hullával, aki a szeretőjének a felesége. Mivel ezt a traumát kissé nehezen dolgozta fel, így került a diliházba. A megvalósítás a kornak megfelelően inkább vicces, mintsem félelmetes, de azért korrekt munka. A hangulatot is sikerült megteremteni, ezáltal ez a mozi második legjobb darabja.

A folytatásban egy szabó történetét regélik el, akitől annak idején egy különös idegen (ezt játssza Peter Cushing, a Tőle megszokott precizitással) egy misztikus, okkultista kabát elkészítését kérte. Egyszerű, unalmas, kiszámítható és abszolút semmitmondó.

A harmadik szösszenet egy nő tudathasadásos ámokfutását mutatja be. Kevés gyilok, kevés vér, de annál több klisé, ami akkoriban annyira még nem lehetett sablon, úgyhogy mindenki maga döntse el, hogy ez most erénye-e a filmnek, mindenesetre engem nem kötött le.

Az utolsó epizód, tulajdonképpen a sztori jelenében zajlódik, és egy csattanóval szolgál. Kellően elborult és baljós ezzel szolgáltatva, hogy mégiscsak kellemes élményként gondoljunk vissza az elmúlt másfél órára.

Az igen illusztris stáblista nem okoz csalódást, arról meg nem tehetnek, hogy eljárt felette az idő. Ma már nem képes hatást gyakorolni valószínűleg senkire, viszont a brit filmgyártás egyik legendás stúdiójának műveként, mindenképp javasolt a megnézésre, pláne, ha a kor rajongója vagy!

Értékelés: 6/10

(Miskei)

Az idézetek Müller Bernadett és Totth Benedek fordításában Stephen King: Danse Macabre című írásából származnak.