Úgy gondolom, először is pár szóban érdemes bemutatni új rovatunkat, ami Weird Wild World néven fog futni. Néhány héttel ezelőtt eszembe jutott, hogy a ParaHelyek mellett érdemes lenne egy olyan tematikus sorozatot is elindítani, ami különféle, az olvasótábor érdeklődésébe vélhetően beilleszthető jelenségekről, témakörökről szól. A gondolatot hamar tett is követte, fogadjátok szeretettel az első részt, amelyben néhány olyan festményt mutatnék be nektek, amikről különös történetük miatt sokan úgy tartják, átkozottak. 

Hogy az elején kezdjük, pár mondatban talán célszerű tisztázni, mit is nevezhetünk átoknak. A fogalom eleve nehezen definiálható, bizonyíthatósága pedig méginkább kihívást jelent az a lelkes érdeklődők, valamint a tudomány azon képviselői számára, akik nem utasítják el élből az ehhez hasonló felvetéseket. A köznyelv általában átoknak minősít minden olyan dolgot, amely valamilyen módon romlást, pusztulást, irracionális mértékű balszerencsét hoz egy emberre, vagy akár emberek egész csoportjára. Az „átkot” a hiedelmek szerint hordozhatja egy tárgy, egy személy, vagy akár egy cselekedet is bírhat ilyesféle beláthatatlan következményekkel. Egyes történetekben, bizonyos képességekkel bíró személyek képesek másokra is átkot zúdítani, sőt megemlíthetjük a katolikus egyház évszázadokon át aduászként meglengetett szuperfegyverét, a kiátkozást, amely óriási politikai erővel rendelkezett a középkori Európa jelentős területén.

Ebben az írásban néhány olyan festményt vennénk sorra, amelyek állítólagosan furcsa tulajdonságokkal bírnak, ezek a tulajdonságok pedig nem túlzottan nevezhetők pozitívnak. Felhívnám a figyelmet arra, hogy egyik esetben sem célom az állásfoglalás, a döntés az olvasó kezében van, mindenki vonja le a maga tetszése szerinti konzekvenciát a történetekből.

A szenvedő férfi (The Anguished Man)

A képzőművészeti alkotásokra hatványozottan igaz, hogy az alkotó sokszor testét-lelkét beleadja a mű elkészültekor. A szenvedő férfi című festmény esetében – már ha hihetünk a történetnek- ez az állítás szinte szó szerint értendő.

Sean Robinson nagymamája halála után egy különös tárgyat örököl, amely nem teljesen ismeretlen számára, hiszen a festményről, ami 25 éven keresztül porosodott a padláson, már érdekes történeteket halott. Nagymamája – aki egyébként állítólag egy barátjától kapta a tárgyat – szerint a tárgy gonosz erővel bír, éppen ezért tartotta elzárva. A sztori szerint a művész, aki a képet készítette, meglehetősen rossz passzban volt az alkotás időszakában, a festékbe belekeverte saját vérét is, miután pedig a kép kész lett, végzett magával.

Sean nem törődött a legendával, a képre, pedig mint kuriózumra tekintett, ezért nem hezitált sokat, és rövidesen a festmény elfoglalta új helyét a lakás egyik falán. Nem sokkal ezután Sean felesége különös jelenségekre hívta fel férje figyelmét, mivel úgy gondolta, egy sötét alakot vél látni, aki időnként felbukkan a ház különböző pontjain. Ezek után már Sean is kezdte komolyan venni a dolgot, pláne miután ő is tapasztalta azt, amiről felesége beszámolt. A furcsa alak – aki állítólag időnként a házaspár ágya mellett állt éjjelenként, őket bámulva – mellett hallhatóak voltak furcsa, sírásra emlékeztető hangok is, annak ellenére, hogy a közelben nem történt olyan, ami ezt indokolttá tenné. A tetőpont akkor következett be, mikor Robinsonék gyerekére is állítólagosan rátámadt egy láthatatlan erő, letaszítva a fiút a lépcsőn. Sean ekkor kezdte revideálni álláspontját és felidézte a nagymama szavait, miszerint a kép nem csupán mozgalmas történettel rendelkezik, de úgy gondolta, hogy a festmény egyfajta közvetítőként szolgál egy másik világgal. A sztorit persze rövidesen felkapta a média is, hiszen Sean a YouTube-csatornáján osztotta meg történetét, sőt videókat is készített amelyen, állítása szerint a kép által okozott paranormális jelenségeket dokumentálta. A festmény, annak ellenére, hogy mennyi problémát okozott a családnak, még mindig tulajdonukban van.

A vélemények a sztoriról és annak hitelességéről megoszlanak. Egyesek szerint a képben, az annak készítése közben felszabaduló érzések egyfajta „lenyomatot” hagytak, így valamiféle, általunk nem ismert jelenség okozza a furcsaságokat. Mások szerint csupán ötletes mese az egész, hiszen a festmény eredete is homályos, emberek százai nyomoznak egy rég halott nagymama által valaha elmesélt történetre alapozva. Lehetséges, hogy a kép festője csupán egy tehetséges művész volt, szó sem volt öngyilkosságról, Sean pedig egy ügyes húzással létrehozott egy városi legendát, és készített néhány hoax-videót. További kérdéseket vet fel, hogy ha valóban megtörténtek a Sean által elmondott események, valóban megtartana-e valaki egy ilyen tárgyat, ami őt is és családját is veszélybe sodorta. Talán egyszer fény derül az igazságra, de jelenleg a puszta spekulációnál többet nem tudhatunk.

A síró kisfiúk átka?

1985-ben egy újfajta tömeghisztéria kezdett kibontakozni Angliában, ez pedig nem más volt, mint az úgynevezett síró kisfiú-festmények által okozott parajelenségek, egészen pontosan tűzesetek. A történet kiindulópontjának Ron és May Hall házának leégése tekinthető, ugyanis Hallék lakása bár porig égett, egy síró fiút ábrázoló kép sértetlenül hevert a földön. Innentől kezdve emberek tucatjai kezdték állítani, hogy tudnak hasonló esetekről, vagy netán velük történt meg ugyanez. A The Sun névre hallgató brit újság is hatásvadász cikkel hergelte az embereket, tűzgyújtó, átkozott képről beszélve, ezt a történetet pedig felkapta néhány további magazin is.

Kelvin MacKenzie, a The Sun akkori munkatársa elmondása szerint egy tűzoltó indította el a lavinát, aki beszámolt arról, hogy nem ez volt az első ilyen tűzeset, amelynél a síró kisfiút ábrázoló kép sértetlen maradt. Felmerülhet a kérdés persze, hogyan történhetett ez meg, de talán még több embert foglalkoztat a talány, miszerint hogyan képes egy festmény lakástüzet okozni? Sokan joggal a kép története felé tapogatóznának, ezért nézzük, mit tudunk a “síró kisfiúkról”. A festmény eredetijét egy olasz festő, Bruno Amadio (ismertebb nevén Giovanni Bragolin) hozta létre, de többféle (szám szerint 65) verzió is létezik, amelyeken más kisgyerekek láthatóak, a közös mindegyikükben, hogy sírnak.

Itt máris szerteágazik a történet, a legenda pedig valahonnan innen eredeztethető. E szerint  az ominózus képen szereplő fiú egy spanyol árvaházban nevelkedett, és az a hír járta róla, hogy gyanúsan sok tűzeset közelében volt jelen. A festő a baljós jelek ellenére műhelyébe invitálta a fiút, azonban a festmény elkészültével a festőműhely leégett, a gyermeknek pedig nyoma veszett. Sajnos a művész a sírba vitte magával az igazságot, hiszen 1981-ben elhunyt, így őt már nem tudjuk megkérdezni a történet hitelességét illetően.

A kevésbé több misztikumot tartalmazó verzió szerint Bragolin az ’50-es évekbeli Velencében élt és ott adta el ezeket a képeket turistáknak. Ez a történet nem tesz említést arról, hogy ki szolgálhatott modellként a hírhedt festményen szereplő portréhoz. Nyilvánvalóan a következő érdekes pont a festmény “sérthetetlensége”, amelyre egy kutatás megadta a saját magyarázatát. Eszerint síró kisfún olyan lakkréteg található, amely megóvja attól, hogy rögtön lángra kapjon, és mivel a felfüggesztésül szolgáló akasztó hamar elégett, a földre zuhant kép így túlélhette a balesetet.

Természetesen, egyesek szerint ez a magyarázat nem teljesen kielégítő, hiszen a vizsgálatok során egy meghatározott körülményt vizsgáltak csak, amelytől a való életben adódhatnak eltérő helyzetek is. Azonban voltak olyanok is, akiket a kísérlet meggyőzött, így ezentúl nyugodt szívvel, aggodalom nélkül akaszthatják a falra a sok port kavaró történettel rendelkező művet.

(Absvrd)