A dán rendezőzseni/őrült Lars von Trier az utóbbi időben leginkább botrányaival (példának okáért az emlékezetes Cannes-i Filmfesztiválon ellejtett Hitleres poénja) és még inkább botrányfilmjeivel (A Nimfomániás 1-2) hallatott magáról. Ezen húzásaival végül sikerült is persona non grata-t csinálnia magából, legalábbis az érzékenyebb lelkületű szakmabeliek és nézők szemében. Volt idő azonban, amikor olyan művek kerültek ki a keze közül, melyek még olyan író-óriásokat, mint Stephen King is megihlettek. Az egyik ilyen volt a Riget – Birodalom, mely jószerével pontban 10 évvel az eredeti megszületését követően egy amerikai feldolgozást is kapott a már fentebb említett King uraság gondozásában.

A polgárpukkasztás sosem állt távol von Triertől, elég csak az 1998-ban datálódott Idiótákra vetni egy pillantást, hogy lássuk, bizony ez a dán fickó már akkor is komolyan gondolta a dolgot. Aztán persze már befutott rendezőként egy időben visszavett magából, a 2009-es Antikrisztus még magán hordozta egy nem feltétlenül teljesen ép elméjű író keze nyomát, de a 2011-es Melankóliáról már nem biztos, hogy megmondtam volna, hogy von Trier munkáját dicséri, ha nem lett volna kinn a neve a stáblistán. „Hősünknek” van azonban egy műve, amely nem a direktben történő tabudöntögetésről, vagy már-már öncélú szókimondásról szól és habár ezek is szerves részét képezik az összhatásnak, mégis egy szórakoztató és elgondolkodtató köntösben tárulnak elénk.

A Riget – Birodalom egy összesen 8 részt (két évadot) megélt dán mini-sorozat mely a történet szerint Koppenhága legfejlettebb, legpatinásabb gyógyintézetében a Birodalmi Kórházban játszódik. A Birodalom helyén hajdanán egy tüdőgondozó állt, melyet – nagy előrelátásról tanúbizonyságot téve – a derék dán munkáskezek egy mocsár közepén húztak fel. Ahogy az egyes részek bevezetőjében is elhangzik, dacára a modern technika és orvostudomány vívmányainak a hideg, a nedvesség és a sötétség kezd utat törni magának az intézet ódon falai közé. Ez a felvezető, és a főcím sejtelmes zenéje már előre felkészíti a nézőt arra, hogy nem egy átlagos kórház-sorozatnak néz elébe.

Az észak-európai filmekre jellemző sötét hangulat itt még a szokványosnál is hatványozottabban van jelen, amire a Lars von Trier korai filmjeire jellemző dokumentarista stílus és a matt, sokszor fókuszukat vesztő felvételek még rádobnak egy lapáttal. Igen könnyű odaképzelni magunkat a sarkkörtől nem is olyan távoli Koppenhágába, ahogy a hosszú, véget érni nem akaró téli éjszakákon barangolunk a Birodalmi Kórház elhagyott folyosóin. A kézi-kamerás forgatás ugyan nem von Trier találmánya, de a stabil állvány hiányában beremegő közeli felvételek és a vágás nélkül felvett beszélgetések – melyek során a kamera képe egyszerűen átsuhan az egyik szereplőről a másikra -, vagy néha csupán a szoba egyik sarkából rögzített jelentek már-már dokumentumfilmes hatást kölcsönöznek a Birodalomnak.

A sötét körítés mellé gyakran abszurdba hajló, éjfekete humor is társul. Ez a fajta kontraszt végig jelen van a filmben, tudomány és babona, maradiság és haladó szellem, a csinos, vagy joviális külső alatt rejtőző romlottság vagy infantilizmus. Annak ellenére, hogy a kórház filozófiája a tudományokat és a haladást mindenekfelett valónak tekinti, bizony nem mindig egészen a természetes medrükben folydogálnak a dolgok.

A főorvos egy titkos társaság tagja, akik a kórház pincéjében tartják gyűléseiket; a svéd sebész szenvedélyesen gyűlöli Dániát, annak ellenére, hogy romantikus kapcsolatban áll az egyik dán doktornővel; az osztályos orvos lényegében a kórház pincéjében lakik és mindent újrahasznosít, amihez csak hozzájut; a fiatal orvostanhallgató – történetes a főorvos fiacskája – minden mással, de leginkább a csinos, alvásklinikán dolgozó nővérkével foglalkozik, csak a dolgával nem. A kórház többi dolgozója pedig szabad idejében az éppen esedékes „futamra” teszi meg tétjeit. A „futam” semmi másból nem áll, minthogy egy bátor (vagy inkább botor) sofőr beül egy letakart szélvédőjű mentőautóba és elindul a forgalommal szemben az autópályán. Arra lehet fogadni, hogy vajon milyen messzire jut aznap éjszaka. Jó buli, igaz?

És ez még csak a jéghegy csúcsa: az ódon kórházépület liftaknájában egy kislány szelleme kísért, a parkolót éjszakánként egy kísértet mentőautó látogatja meg, ami persze rendre rádión is bejelentkezik, borzolva a diszpécser idegeit. A kórház egyik orvosa zombivá változik, az egyik kissé hipochonder páciens titokban szeánszokat tart és szellemvadászatra indul, az egyik doktornő furcsa mód egyik pillanatról a másikra teherbe esik és néhány héten belül életet ad… na ezt nem mondom meg minek. Végül pedig – mint hab azon a bizonyos tortán – maga a Sötétség Hercege is tiszteletét teszi, nem feltétlenül hívatlanul. Mindeközben a kórház konyhájának down-szindrómás mosogatói látszólag mindenről tudnak, ami a kórházban történik, történt, vagy történni fog.

A Birodalom két évadja 1994-ben és 1997-ben került bemutatásra a dán televízióban, majd később több más európai országban – köztük Magyarországon – is. Az eredeti tervek szerint egy harmadik évad is készült volna, ám büdzsé gondok, valamint két központi szereplő halála (a Stig Helmer-t játszó Ernst-Hugo Järegård 1998-ban, a Sigrid Drusse bőrébe bújt Kirsten Rolffes pedig 2000-ben hunyt el) végül betette a kaput a sorozat folytatása mögött. Lars von Trier íróként, forgatókönyv íróként és rendezőként is részt vett a munkálatokban, érdemes azonban megemlíteni rendezőtársát Morten Arnfred-et, valamint a társírókat Tomas Gislason-t és Niels Vorsel-t. A színészgárdából egyértelműen Ernst-Hugo Järegård magaslik ki, Stig Helmer figurája örökre beleéget az emlékezetembe (amivel koránt sem voltam egyedül: a svéd színész komoly népszerűségre tett szert Dániában a sorozat kapcsán, annak ellenére, hogy karaktere egyáltalán nem volt dánbarátnak nevezhető).

A Riget – Birodalom egy sötét, helyenként nyugtalanító fekete-komédia, amilyen csak egy európai író-rendező keze alól kerülhetett ki. Bevallom őszintén az amerikai átiratot nem volt gyomrom megnézni (dacára annak, hogy nagyra tartom King munkásságát), mert számomra a Birodalmi Kórház nem Maine-ben, hanem Koppenhágában található és gyanítom, hogy Stig Helmer „Danskjävlar!” (szabad fordításban talán: „Dán mocskok!”) felkiáltása nélkül, valahogy az egész nem lenne az igazi.

Értékelés: 9/10

Gabblack