Thriller témában sem olyan könnyű jót alkotni, mint évtizedekkel ezelőtt, mert bátran ráhúzzák az éles szemű kritikusok és rajongók az adott témára, hogy “ezmárvolt”. Most sem egy teljesen új perspektívából építkezett Joel Edgerton színész-rendező-író, akinek igen nagy része van ebben a darabban és érezhetően megpróbálta teljes mértékben a saját adottságaira formálni karakterét, s így egy érdekes háromszöget hozva létre a vásznon. A látszat azonban szerencsére még ennél is többet rejt.

A kezdeti képsorokban megismerkedhetünk az új jövőjüket a nagyvárosban felépíteni vágyó párral, akik múltja már rejt problémákat és akadályokat, de ezen a lehető leghamarabb igyekeznek túljutni és a gyümölcsözőnek tűnő új állása a férfinek és a nő otthoni életre való berendezkedése, amíg gyerekük nem lesz – elfeledteti az árnyakat. Persze ez nem tarthat sokáig, mivel a képbe lép egy régi ismerős, Gordo. A férfi (Jason Bateman) először roppant készségesnek bizonyul, a nő pedig úgy érzi, hogy ez a különös, visszahúzódó, de érdeklődő idegen egy csapásra az életük részévé válhat. S ezek után estéről estére, napról napra érkeznek a pár ajtaja elé az ajándékok. Kis kedves utalások, segítség a beilleszkedéshez. Ez a viselkedés viszont Simon (Bateman) tetszését már korántsem nyeri el.

Egy-egy visszautasítás és a falra felírt gúnynév aztán törést okoz Gordoban és amikor a pár körül megváltoznak, eltűnnek dolgok, akkor páni félelem lesz úrrá rajtuk. Ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy vetkőzik ki magából Simon és halad végzete felé, melyet a két férfi korai találkozásakor írt meg saját magának.

A sztori egészen a kataklizmáig nem tartalmaz túlontúl rettegős jelenetet, inkább altat. Ezt viszont nagyon jól teszi és a lassú mederből szinte sosem lép ki, csak azért, hogy felrázza a nézőt. A film során többször igen meglepő dolgok derülnek ki és szerencsére ezek cseppet sem kiszámítható módon épülnek a cselekménybe, ami egy kicsit segíti az olyan érdeklődők figyelmének fenntartását, akik szorgalmas konteós beidegződés alapján az elejétől próbálják a kirakóst megfejteni. A színészek játéka pontosan igazodik a szkripthez, jól instruálták őket, ami nem annyira meglepő, hiszen maga a rendező is fontos része az egésznek. A remek környezet és a háttérben maradó zenei motívumok szintén sokat dobnak rajta, így a lassúság nem hagyja azt az ízt a közönségben, hogy egy maratoni hosszúságú, monoton alkotást tekintenek meg. Néhol a kamera beállításokkal nem értettem egyet; a mozgalmasabb jelenetekből úgy tűnt, igyekeztek lefaragni.

A kedélyeket borzoló snittek egyenként nem éreztetik hatásukat, de egymáshoz fűzve egy jól felépített suspense felé ível a dolog, amit a színészekkel bátran meglovagolva használ ki a mű, így a közel 110 perces játékidő alatt egy elgondolkodtató mesét láthat, aki benevez a filmre. Megtekintésre mindenképpen javallott és már kíváncsian várom, lesz-e újabb direktori belépője Edgertonnak.

Értékelés: 7/10

Plendil