A Troma az utóbbi időt is roppant hasznosan töltötte (s nagy köszönet a segítségüknek), hiszen folyamatosan kerülnek ki a kezeik közül az érdekesebbnél érdekesebb filmek és ezek egyike a címben említett alkotás, mely egy őrült exploitation túra. Az út során számos, főleg a nyolcvanas évek elején készült hasonszőrű múvi előtt tisztelegnek ezzel a furcsa, kifordított történettel, mely hatalmas űrt tölt ki a “niggerezős” filmográfiában.

Paul M. McAlarney rendező remek érzékkel nyúlt a perverzitás, a hatásvadász jelenetek és ezzel egy időben a társadalmi megosztottság kérdésköre felé. A roppant vicces Charles Manson alterego (aki tényleg Manson, csak egy párhuzamos univerzum totyakos őrültje), aki ebben a történetben is gyilkosságokkal akarja legitimálni hitét, jó pár követőjével egy földalatti bunkerben húzza meg magát. Persze a tivornyákba és orgiákba torkolló harminc év alatt van idő kidolgozni egy eléggé fasiszta elképzelést, és a próféta halála után annak züllött jobbkeze folytatja a horogkeresztes gatyájában a fehér faj felsőbbrendűségét hirdetni. Végül sikerül kibújni a föld alól, de a nem éppen Nostradamus-i magasságokban repkedő elképzelések egyáltalán nem illenek arra, amit látnak: fán lógó fehér hullák, a Golden Gate híd épsége és fekete lakónegyedek kerülnek a szemük elé. A kíméletlen banda hamar összetűzésbe kerül a feketékkel, ám hiába cafatokban lógó belek, repkedő levágott pöcsök; nem fehérnek való vidék az,a mire betették lábukat. Manson lánya, aki a film főhőse, elszökik és amolyan Alice csodaországban mintára hatalmas felismerésekben vesz részt. Ám hiába a feketék hatalma, a megbélyegzés és a látszólagos partikularizmus, ennek ellenére baromi jól működik a társadalom, érdekes módon. A rendező jól beépítette a jelenetek közé az olyan elgondolkodtató pillanatokat, mint a rendőrök viselkedése vagy éppen a mindennapokban elszenvedett megaláztatások.

Végül sok negatív pillanat után a nő találkozik megmentőjével és az első feketével, aki nem fekete nőcivel kamatyol – hogy aztán megindító, néhol komikus leszámolást indítsanak a gonosz Manson követők ellen.

Az első húsz percben ugyan még keresi önmagát a film, de aztán rátalál a helyes útra és onnan nem tér le többet. Egyre hangulatosabb jelenetek, az elmúló egyeztetési hibák, a vágások feljavulása jellemzi a filmet és annak ellenére, hogy számos humoros kicsontozás, lövöldözés és ultralow budget akciók váltják egymást, ez mind képes magát a filmet szolgálni. Talán az egyetlen igazi negatívum a hangsávok masterelése, hiszen nem sikerült úgy keverni azt, hogy a kültéri színeken mindig hallható legyen normálisan a a párbeszédek sora. Ez viszont elenyészik a sok spriccelő véres seb, agydarabok és az egyébként az ehhez a szinthez mérten kiváló alakítások mellett szerencsére. A karakterfejlődés szinte kézzel tapintható és sikerült felnőni hozzá a narratívának. A sok nemiszerv utalás, levágás az egyébként jellemző szociális farokméregetésnek int be, ahogy a legtöbb karakter is egyfajta karikatúraként jelenik meg.

Bombajó lett a zenei csomag, a korai időket idéző punk és egyéb zenék tökéletesen illeszkednek a képi világhoz. A minimális díszlet és a sok beltéri jelenet segített abban, hogy ne tűnjön fel annyira a kevés összegből összehozott termés. Manapság már leáldozóban az efféle műfaj iránti alázat, de az alkotók végig tiszteletben tartották a szabályokat, így sosem téveszt célt a mondanivaló sem.

Egy nagyon élelmes és badass film, s hibái ellenére Troma és exploitation rajongóknak kötelező darab.

Értékelés: 6,5/10

Plendil