„Hát minden-minden e világon, álomba ködlő furcsa álom?” A horror pápájának is becézett John Carpenter január 16.-án töltötte be hatvannyolcadik életévét, és bár az utóbbi években a rendezői széket már nem koptatja, munkássága, zeneszerzői tevékenysége rajzfilmektől a geg show-kig folyamatosan megidéződik.

1948. januárjában látta meg a napvilágot a New York-i Carthage-ban, de még kisgyerek volt, mikor átköltöztek Kentuckyba. A hatvanas években, főleg saját maga szórakoztatására kisfilmeket gyártott, olyan hangzatos címekkel, mint Gorgo versus Godzilla, Sorceror from Outer Space, amelyekből lelehet szűrni mi is lehetett az amerikai autósmozik legfőbb programja.

A hetvenes években beiratkozott a Los Angeles-i USC filmes iskolába, és innentől az álmokból valóság vált. 1974-ben a géniusz Dan O’Bannonnal elkészítették a Dark Star című sci-fi vígjátékot, ami nem jelzi előre a tehetségüket, de az 1976-os A 13-as rendőrőrs ostroma már megmutatja, hogy Carpenter bizony a nagyvászonra termett. Minimál költségvetésből épített fel egy feszes tempójú ostrom mozit, ami már a maga idejében kult státuszba tudott emelkedni. Újabb két évvel később pedig elkészítette mind a mai napig a legjövedelmezőbbnek tartott független filmjét a Halloween-t, és a világra köpte Michael Myers figuráját és vele együtt az utolsó, legnagyobb lökést is megadta a slasher műfajának.

Ezután jött két tv-film, aminek igazából a hordaléka bírt jelentőséggel a későbbiekben. Az Elvis-ben Kurt Russell-t rendezte (plusz a film Golden Globe jelölést is kapott), a Someone’s Watching Me!-ben pedig Adrienne Barbeau-val dolgozott, akit 1979-ben feleségül is vett, és ’80-ban közösen elkészítették A Köd című tábortűz mesét. Ugyan a film tempójához hasonlóan lassan érett be, de elfoglalta megérdemelt helyét a horror panoptikumában.

1981-ben megszületett Snake Plissken, ennek a szemtelen genyónak az alakja, aki csak azért nem öl meg, mert „túl fáradt vagyok…talán majd később”. A Menekülés New Yorkból igazi tökös kúlmozi, a megaszórakoztatás magasiskolája, és az alkotó nem pihent! 82-ben jött a The Thing from Another World című sci-fi remake-je, a The Thing! Ezzel a mozival a legelszántabb kérkedőknek is befogta a száját, és bár Ennio Morricone zenéje Arany Málna jelölésig jutott csak, az idő itt is kijavította mások baklövéseit.

Carpenter nem volt még 10(!) éve sem a pályán, de máris öt kultfilmet letett az asztalra, és egyetlen bukást sem könyvelhetett el. 83-ban még megrendezte Stephen King regénye alapján a Christine-t, amivel kicsit mérsékeltebb sikert aratott, majd ezután a horrort kicsit félretette. A Csillagemberben a sci-fi vonalat ugyan megtartotta, de itt már a dráma került előtérbe, bizonyítva, hogy Carpenter is csak ember, nem is akármilyen. Az 1986-os Nagy zűr kis Kínában egy műfajmix, adózás a gyerekkor felé, főhajtás a hajdani autósmozik világának.

1987-88-as esztendőben kicsit visszatért a zsánerhez, két rajongói kedvenccel. A Sötétség fejedelme egy okult ámokfutás, míg az Elpusztíthatatlanok egy mocskos nagy Plisskenes pofon a társadalomnak.

Innentől John egy picit eltávolodott önmagától. A Semmit a szemnek jó szándékú romantikus darab, de megérdemelten lett óriási bukta, míg a Body Bags tévéfilmes antológia az átlagos fajtából. 1994-ben még egyszer utoljára megmutatta a benne lévő zsenit Az őrület torkában című lovecraft-i tudathasadásban, de 95-ben az Elátkozottak falujával saját magát nyírta ki, a Menekülés Los Angelesből pedig elkeseredett kísérlet volt csak a visszatérésre.

Számomra az 1998-as Vámpírok még nagy kedvenc, de a számok magukért beszéltek, a Mars szelleme pedig kimondottan csúfra sikerült. A Masters of Horror sorozatban két rész erejéig még felszívta magát, az évadok legjobb darabjaiként kerültek ki, de az utolsó 2010-es The Ward már édes kevés volt a mestertől!

Summázva elmondható, hogy John Carpenter gyönyörű, díszes mérföldköve a horror zsánerének, nélküle tényleg sokkal kevesebb lenne nem csak a műfaj, de az egyetemes filmművészet is. Rendező, író, zeneszerző és producer, a mozi talentuma! Isten éltesse még sokáig.

Miskei