Nagyon jól hangzó címet választottak ennek az alkotásnak, melyet Andrew Jones jegyez íróként és rendezőként. Az egyszerű betűtípus eltűnése után felsejlenek azok a képek, amikből kiderül, hogy egy cirkuszi társulat áll a középpontban és persze előadásaik rendre vérbe fulladnak. Ez így mind szép és jó, de nem lehet mit kezdeni semmilyen sztorival, ha nem próbálják meg a karaktereket érdekessé tenni.

Pedig próbálták. A felvezető rendre az egyetlen, magából többet megmutató női szereplőnél vált állóképre, ami nem lehet véletlen. Ehhez képest később alig látunk valamit. Elhagyatott utcán sétál egy párocska és egy új, éjszakai előadásról csevegnek. Megérkezvén konstatálhatja a néző, hogy a reklámozás nem volt valami csúcsra járatott, hiszen alig lézengenek a lelátón – de tegyük fel, hogy pont ez volt a céljuk. Az egyik előadó felkéri pont a hölgytagot, hogy álljon az emberméretű dobozba és fennkölt szöveg közepette végigdöfködi különböző, összevaterázott késekkel, kardokkal. A nő fel sem szisszen, de kibontva a dobozt, se híre, se hamva. A taps után pedig látható, ahogy a cirkusz vezetője – akik egyébként egy családot alkotnak – előszeretettel kínozza és szurkálja áldozatát. A hívő és érzékeny lelkületű fickó nem kegyelmez. A lány barátja pedig hiába várja párját, az nem bukkan fel – az utcán. Komolyan… az utcán? Ennyire kár bolondnak nézni a nézősereget, ugyanis még a lelátóra vissza szokták engedni az “alanyokat”, és azután sem próbál kérdezősködni sehol a férfi. Ilyen és ehhez hasonló marhaságok előfordulnak benne és cseppet sem tesz jót a filmnek. A “rettegés” után pedig valamiféle családi drámába torkollik a történet. Láthatjuk a hasbeszélőt, ahogy szerződést keresve el akarja hagyni a családot, majd a velejéig romlott bábja keresztbe húzza a számításait. Láthatjuk a bohócot, aki hősiesen kiáll egy lány mellett, akit a barátja megüt, és persze a két civódó testvér kálváriája sem maradhatott el. S habár itt-ott vannak érdekes momentumok, a rendkívül egyszerű párbeszédek és a kiforratlan forgatókönyv megakadályozza, hogy bármi komolyabb kialakuljon ebből.

Az is nagy gond, hogy a legtöbb részletet “már láttuk”, hiszen ott van többek közt a Devil’s Rejects, de még egy sor másik filmet is lehetne említeni, amiken ez az alkotás alapult. Nem működik egészében és ez negatívan hat az egyébként elfogadható színészi munkára (külön jópofa volt a hasbeszélő, a gumiarcú fickó az állandó édeskesernyés arckifejezésével), de egész egyszerűen semmilyen részletében nem tud kibontakozni és nem láthatunk meglepő fordulatot sem, ami legalább egy pillanatra kizökkenthetne a mocsárból, ahová süllyeszt a megtekintése.

Az operatőri munka felemásra sikeredett, ugyanis vannak jó pillanatai, csak zavaró, hogy rángatják a kamerát, mintha csak ebből lehetne disszonáns hangulatot meríteni. A vágásokkal sem volt különösebb bajom, viszont a beállítások, a snittekben a szereplők pozicionálása nagyon bénán sikerült, nincs meg a térbeli érzet, viszont pontosan passzol a sablonos jelenetekhez, így ha ez volt a cél, hogy ezzel összhangban legyen, akkor az tökéletes lett.

A speciális effektek – bár kevés van belőlük – a filmre fordított összeget sejtve egész jól szolgálja a látnivalót, tehát igazából nem lehet rá panasz.

Egy kicsit fordulatosabb, összeszedettebb cselekményt szívesebben fogad be az ember elméje, s mivel a legnagyobb hátránya az a filmnek, hogy sok unalmas időszak van benne, érdemes elkerülni, mert ennél sokkal jobban és élménydúsabban is el lehet tölteni nyolcvan percet.

Értékelés: 3/10

Plendil