Fogadjátok szeretettel vendégírónk, Fekete Gábor kritikáját a The Divide-ről.

Hosszú hónapokig halogattam, hogy írjak erről a filmről, nem azért, mert nem tetszett – éppen ellenkezőleg, kevés hasonló jellegű alkotás volt rám olyan hatással, mint ez az utóbbi években.

Körülbelül két évvel ezelőtt futottam bele, vagy véletlenül az IMDB-t böngészve, vagy talán valaki ajánlotta, már nem is emlékszem. Elsőre nem csigázott fel különösebben a történet leírása: egy újabb posztapokaliptikus dráma, láttam már ilyet, jót is, rosszat is, de leginkább rosszat. Csak annyi a különbség, hogy most az oly divatos zombik helyett éppen nukleáris holokauszt pusztítja el az általunk ismert világot.

Aztán elkezdtek pörögni a képek előttem, a kétségeim pedig nagyon gyorsan tovaszálltak. Már a nyitó képsorok magukkal ragadtak, ahogy Eva (Lauren German) könnyes szemmel áll az ablakban és a bámulja a városra hulló bombákat. Akkor még úgy gondoltam, hogy a tragédia keltette fájdalom csalt könnyeket a szemébe, de mint később kiderült, valószínűleg nem erről volt szó.

Maga a történet gerince nagyon egyszerű: adott egy kis csoport egymásnak idegen, teljesen hétköznapi ember, akik a hidrogénbomba keltette légnyomástól összedőlni készülő ház pincéjében találnak menedéket. A pince szerencsére éppen ilyen alkalmakra készült: a gondnok – Mickey (Michael Biehn) – enyhe üldözési mániától vezérelve már évek óta szorgalmasan alakította át a bérház pincéjét atombunkerré. A túlélők között akad latin macsó, szelíd művészlélek, laza rocker, sztereotip, jellegtelen fekete fickó, öregedő, kislányát egyedül nevelő anya, kissé mizantróp ezermester, teszetosza, naiv ügyvéd és párja, Eva, akiről nem sokat tudunk meg a film első fél órájában azon kívül, hogy nem túl harmonikus a kapcsolatuk a barátjával. Ez a társaság szinte adja magát arra, hogy zárjuk össze őket egy reménytelen szituációban, és nézzük meg, mi sül ki a dologból. Egy dolgot előre bocsátok: semmi jó – legalábbis a szereplők szemszögéből nézve.

Az egész a szokásos, apró konfliktusokkal kezdődik az étel minősége és mennyisége kapcsán, majd jön egy kis külső ráhatás néhány szkafanderes katona-szerűség képében, ezután pedig a reménytelenség, kilátástalanság, összezártság, valamint az egyre nyilvánvalóbb sugárfertőzöttség indukálta őrület. The Divide, Hasadás – a film címe – nemcsak a nukleáris reakcióra utal, hanem a túlélők személyiségében bekövetkező változásokra. Mi történik velünk, ha a világot fogják és kirántják alólunk? Az addig ismert keretek eltűnnek, minden, amit addig fontosnak gondoltunk értelmét veszti, a gátak pedig, amit a társadalom felépített bennünk, egyszerre átszakadnak.

Számtalan filmben próbálták már ábrázolni a fentieket, de merem állítani, hogy a The Divide-nál húsba markolóbban, nyomasztóbban és nem utolsó sorban graduálisabban keveseknek sikerült. Szemtanúi vagyunk, hogyan épül le a szereplők személyisége, egyikből könyörtelen zsarnok, másikból a túlélésért saját büszkeségét és személyes szabadságát is feladni kész roncs válik, a harmadik teljesen elveszti identitását és realitásérzékét, és így tovább. Az egyetlen, aki látszólag higgadt tud maradni és megőrizni emberi voltát, az pontosan az, akinek a régi világ elvesztése nem sokat jelentett, mivel már az események előtt is a kiutat kereste belőle. A véres végkifejlet nem ér minket meglepetésként, ahogy az sem, hogy a film nem engedi, hogy jó szájízzel keljünk föl a fotelből a stáblista megjelenésekor: nincs feloldozás, minden elpusztult, szétesett, csak a nyomasztó, szürke romváros maradt, a levegőben szálldosó radioaktív pernyével.

Pár szót a stábról is: a rendező – Xavier Gens – eddig túl sok mindent nem tett le az asztalra, hacsak a méltán elfeledett Hitman adaptációt, és a néhány általa rendezett gyengécske horrort – köztük egy naturalista, hatásvadász fejezetet a The ABCs of Death-ben – nem említjük. Azonban francia származása igenis rányomja a bélyegét a Hasadásra: határozottan érződik valami európai íz a filmen, ami a már-már nyomasztó amerikai dömping mellett kifejezetten üdítően hat. A színészek közül talán a Bobbyt játszó Michael Eklundot emelném ki, az ő átalakulása a legszembetűnőbb: ahogy lehullik róla a lazaság és nemtörődömség maszkja és előtűnik alóla a saját magával való meghasonlottság, önutálat az őrület küszöbén, vagy azon egy kicsit túl is, az helyenként valóban félelmetes. Rosanna Arquette (Marilyn) már bizonyított, most is remekül hozza az öregedő, de még mindig vonzó nő szerepét, személyiségének teljes leépülése talán a film egyik legmegrázóbb vonulata. Az Eva-t játszó Lauren Germanról a legtöbb, amit el lehet mondani, hogy szép. Karakteréből adódóan neki nem is kellett olyan átalakuláson végigmennie, mint kollégáinak: Eva a kívülálló, aki ugyan jelen van, döntéseket hoz, elviseli a mostoha körülményeket, de igazából ebben az új világban teljesedik ki és lesz egy, az öngyilkosság gondolatával játszó ex-drogosból, igazi túlélővé.

Egyetlen dolog van már csak hátra és az pedig a zene. Nagyon kevés olyan soundtrackkel hozott össze a sors, amire felkaptam volna a fejem, de a The Divide-é ilyen. Legtöbbször csak finoman meghúzódik a háttérben, de amikor egy-egy erősebb jelenetnél előtérbe kerül, nagyon komolyan hozzátesz az amúgy is meglehetősen nyomasztó hangulathoz. Mikor az utolsó jelenetsor alatt, az addig halkan szóló zongora, cselló és elektromos hangszerek egyre dinamikusabban belekezdenek, még sokadik végignézés alkalmával is égnek állt a karomon a szőr.

Le kell szögeznem, a Hasadás soha nem lesz egy közönségfilm. Erről gondoskodott az is, hogy kis hazánkban, szélesebb körben be sem mutatták a mozik, de a filmet körüllengő nyomasztó hangulat és helyenként brutális jelenetek sem ígérnek könnyed otthoni szórakozást. Éppen ezért olyanoknak ajánlom, akik kicsit unják már a posztapokaliptikus zsáner kliséit és egy kicsit más, mélyebb tartalmú megközelítésre vágynak. Ők lehet, hogy egy elrejtett gyöngyszemre bukkannak a radioaktív porfelhő és az izzó romok alatt.