Ha csak több év csúszással veszem rá magam, hogy megnézzek egy ufós filmet, ott bizony komoly kétségek merülnek fel. A The Darkest Hour című orosz-amerikai koprodukciótól nem vártam túl sokat, látva a borítót, a promóciós képeket és a történetet, igen távolinak gondoltam attól, mint amit annyira szeretek egy klasszikus ufós darabban. Félelmeim beigazolódtak, a rendezőként sehol sem jegyzett Chris Gorak darabja az alig nézhető kategóriába nyert besorolást.

A fantasztikusan irreleváns felvezetés után Moszkvát megtámadják a mikrohullámú idegenek. A semmiből feltűnő gömböcskék megsütik áldozataikat, elmenekülni előlük igen nehéz. Öt amerikai fiatal vesszőfutását követhetjük végig, ám a szereplők természetesen hullanak, a feszültség pedig egyre csak fokozódna, ha amúgy nem lenne a végletekig gagyi a film.

Óriási szerencséje a Darkest Hournak, hogy nem 3D-ben láttam, ám klasszikus példája annak, amiért szívből rühellem ezt a technológiát. A látványért feláldoznak mindent, ami egy filmben lényeges: a színészi játékot, a történetet, az izgalmat, a feszültséget. A díszlet és a háttér néha bántóan nevetséges, a párbeszédek pedig szintén a komikus kategóriába tartoznak. Az egyetlen pozitívim a The Killingből megismert és általam nagyon megkedvelt Joel Kinnaman szereplése, ám a rá írt karakter is nagyon gyengére sikerült.

Nem tudta magát kinőni a Darkest Hour a 3D-s technológia klasszikus betegségéből, ez pedig egy nagyon gyenge filmet jelentett sajnos. Szinte minden szegmensére a “gagyi” a legjobb szó, így egyike lett minden idők legszörnyűbb ufós filmének, ami egy hatalmas hiba.

Értékelés: 2.5/10

iMDB

(Varin)