Habár klasszikus thriller benyomását kelti eme darab, egyrészt a címből adódóan, másrészt azért, mert erőteljesen így reklámozták a legújabbkori horror kialakulásának hajnalán, mégis egy, a kilencvenes évek végét idéző módon ültetik egybe a Tíz kicsi indán vonalat az akkori megengedett gore és elrettentést szolgáló jelenetekkel egybefonva. Renny Harlin jegyzi a filmet rendezőként, aki korábban a Deep Blue Sea-ben megmutatta, képes kibontakoztatni a betegebb vénáját.

Ezúttal nem lehet egyértelműen rámutatni arra, hogy egyszerűen sikerült a forgatókönyvet valami használhatóvá avanzsálni. A kezdő képsoroknál megismerhetjük az elit alakulatot, mely kiképzéseken esik át, hogy végül legyűrhessék saját gondjaikat, ezzel egyszersmind tökéletes katonává válva teljesítsenek, ha egy átlagon felüli IQ-val megáldott gyilkos lenne az ellenfelük. Egy újabb megpróbáltatásra küldi őket a csapat feje, Jake (Val Kilmer). Az elhagyatott épületek a szigeten, ahol a film jobbára játszódik – baljóslatú előjelek nélkül ölelik körbe a témát: a játéknak gondolt misszió rövidesen komollyá válik, amikor egymás után kezdenek el hullani a tagok. A szereplők pedig nem is sejtik, ki lehet a gyilkos és mi köze van ahhoz, hogy ott gyakorlatoznak.

Tipikusan az “ő is lehetett volna a gyilkos, de épp kinyiffant” módszert alkalmazza a múvi, vagyis megpróbálja a legvégsőkig fenntartani a figyelmet. Ez sajnos ebben a formában nem működik. A szereplők sablonosak, kicsit gyermeteg mivoltuk pedig szintén nem segíti a beleélést a néző szemszögéből. Kétségeim nincsenek afelől, hogy sok időt tölthettek a színészek azzal, hogy elég autentikusan kezeljék a játékidejüket, amire a 106 perc adott is volna időt, csak épp a kényelmetlen párbeszédek és az életidegen viselkedésminták az egyes helyzetekben visszavetik a jó elképzelést.

Ráadásul a hangulatingadozások hiánya miatt a közönség nem konfrontálódhat a következményekkel, bele sem lehet gondolni abba, hogy kinek volna igazán lehetősége arra, hogy meggyilkolja a többieket. Mindezek ellenére a gyakorlott horrorfanok rövid időn belül kiszűrhetik, kiről lehet szó, pusztán a jelenetekben eltöltött idő miatt is. A filmet a készítők elég akcióorientáltra tervezték, ami főként a nagy utolsó elszámolásban érezhető, de olyannyira elhúzták, hogy helyenként azt várja az ember, hogy legyen vége. A korhoz mérhetően a speciális effektek abszolút rendben vannak, csak a vágások miatt nem tetőzik a feszültséget, egyfajta mellékszálként funkcionálnak. Kár érte.

Az aláfestő zenékkel nincs probléma, ahogy az operatőri munkásság is követi az akkori idők trendjét: körbepörgő-forgó elemek és hirtelen gyorsítások találhatók benne.

Emlékszem, még a Magyar Fangoria első számaiban találtam rá erre a filmre és a főszereplő gárda meggyőzött, látnom kell. Utólag kicsit megbántam a választásom, ugyanis egyrészt alig szerepelnek, másrészt abban sincs túl sok köszönet. Nem ajánlom, csak a rendező illetve a színészek rajongói számára.

Értékelés: 5.5/10

Plendil