Ahogy a horror műfaj fő médiuma lassan a mozivászon helyett a tévéképernyő lesz, talán sokakban felmerült, mi lesz a klasszikus horrorikonok sorsa? Bár a remake hullám lassan kifullad, Freddy, Bőrpofa és Michael még a vásznakon fognak próbálkozni az elkövetkező években, viszont Jason és Ash hamarosan már képernyőkön folytatják a pályafutásukat. Hogy ez mennyire lesz működőképes, hogyan sikerül a slashert, illetve az Evil Dead őrületét heti epizódokra bontani, még a jövő zenéje, a többieket beelőző Sikoly franchise azonban bizakodásra adhat okot.

Ennek egyik oka, hogy a készítők nem az eredeti Sikoly történetét dolgozták fel, pusztán az öntudatos, részben műfajparodizáló horror ötletét ültették át modern környezetbe, és dúsították extra szereplőkkel, történetszálakkal, úgy, hogy azok végül mind összekapcsolódjanak a dolgok gerinceként szolgáló slasher vonalba. A történet egy kegyetlen online szivatással kezdődik – a lakewoodi gimnázium egyik leszbikus tanulójáról telefonnal felvett videó terjed el a neten, ahogy egy parkolóban a barátnőjével csókolózik, pokollá téve a két lány életét. A videót feltöltő, mások kínzásával szórakozó Nina öröme azonban nem tart sokáig, egy fehér maszkot viselő pszichopata a videó feltöltését követő estén terrorizálni kezdi a saját házában, majd brutálisan meggyilkolja. A halálhír másnap elterjed Lakewoodban, a rendőrség pedig attól tart, valaki a város múltjának legsötétebb pillanatait próbálja feleleveníteni, egy Brandon James nevű, torzszülött fiú tragikus gyilkosságsorozatát, aki egy este alatt végzett a gimnázium több tanulójával is. Nina egyik legjobb barátnőjét, Emmát, különösen megrázza a hír, ugyanis nem csak a videó készítéséből vette ki a részét, de régebben a megalázott lány, Audrey is az egyik legjobb barátnője volt, amit elég nehezen bír összeegyeztetni a lelkiismeretével. A helyzet pedig csak egyre rosszabb lesz – Emma hamarosan telefonhívást kap a gyilkostól, aki azt állítja, a város sötét titkairól akarja lerántani a leplet, főszereplőnek pedig Emmát akarja megtenni.

A fenyegetés eleinte üres, túldramatizált klisének tűnik, a történet előrehaladtával viszont lassan egyre inkább kezd beigazolódni, hogy Ghostface igazat beszélt, és kiszemelt áldozatai mind sötét, mocskos titkokat rejtegettek, a mosolyok, a felszínes barátságok mögött elfojtott ellenségeskedés, hazugságok százai bújnak. És az eleinte kissé felemás érzéseim ellenére ez volt az a motívum, amely fokozatosan egyre élvezhetőbbé és élvezhetőbbé tette számomra a Sikolyt – bármennyire is szürreális ezt leírni, a készítőknek sikerült az, amivel Wes Craven (nyugodjon békében) a negyedik részben már csak minimális sikerrel, a saját maga által kreált műfajparodizáló klisékben vergődve kísérletezett. Megtalálták az aktuális generáció hangját, azt a stílust, amely még a gyakran iszonyatosan gyenge párbeszédek és logikai bukkanók mögött is telibe találja a Facebook-generációt, a külvilág felé mosolygós, örömteli életeket mutató, valójában gyakran személyes démonok ezreitől szenvedő fiatalokat. Ghostface és a kezében hordott kés gyakran csak a tetőpontja a tortúrának – nem biztos, hogy túlzottan ragaszkodnál az élethez, ha közben az iskolatársaid és állítólagos barátaid anoním online felmérésen elsöprő többséggel megszavazták, hogy a potenciális áldozatok közül igazából a te halálod fájna a legkevésbé a világnak. Mindezt pedig megkoronázza a tudatos felépítés – az elem, amire eleinte egyáltalán nem számítottam ettől a stábtól (és csatornától). Nem csak arra gondolok, hogy a szereplők lépten-nyomon felemlegetik az American Horror Storyt, Walking Deadet, Hannibalt. Az első epizódban a filmgeek Noah tesz egy kijelentést – slashert nem lehet sorozattá alakítani, mert túl gyors lefolyású műfaj, nem lehet elég történetszállal és karakterrel egy évadon keresztül nyújtani úgy, hogy annak a hangulat, a gyilkosságok ne lássák kárát. A készítők tisztában voltak az előttük álló nehézségekkel, és ha nem is hibátlanul, de többnyire sikeresen vették őket. A történetszálak mind egyre hátborzongatóbbak lesznek, lassan egyre intenzívebben olvadnak egymásba, a szexben és goreban gazdag jelenetek helyett komoly hangsúlyt fektettek a karakterfejlődésre, a történet krimi elemeire, annyira intelligens, precíz történetvezetéssel próbálkoztak, amit slasherben talán a kilencvenes évek dereka óta nem sok filmben láttam, és legkevésbé az MTV-től számítottam ilyesmire. És célba érnek, a karakterek, bár mindannyian a horrortörténetek kliséinek megtestesítői, fejlődnek, a szívünkhöz nőnek, együtt érzünk velük, a haláluk tényleg érzéseket vált ki, a gyilkosságok elcsépelt hatásvadász jelenetek helyett többnyire megrázó, jelentős pillanatok.

Persze ahogy azt már a fentiekben is említettem, a Sikoly nem hibátlan sorozat, a hibák többsége pedig részben az MTV producerkedéséből, részben talán a készítők tapasztalatlanságából ered. Az első egy-két epizód Ghostface jeleneteit leszámítva elmehetne egy random tinisorozatba is, a színészi alakítások legjobb esetben középszerűek, a karaktereiknél jó tíz évvel idősebb színészek pedig elég kiábrándítóan hatnak. A gyilokok borzasztó megalkuvók, goret alig láthatunk (talán egy-két kivétellel, akkor viszont még az is elég, amit mutatnak), ráadásul számtalanszor előfordul, hogy a készítők kihagynak hatásos lehetőségeket, felvizeznek egyes jeleneteket (az évadzáró a leggyengébb ilyen szempontból), valószínűleg a gyengébb gyomrú nézők meghódítása, és a potenciális folytatás (lesz második évad) reményében. Logikai lyukaktól, érthetetlen motívumoktól pedig hemzseg a széria, epizódonként van annyi, hogy korrekt ivójátékot lehetne rendezni a szereplők logikátlan, érthetetlen jelenetei alapján. Időnként a készítők zeneválasztása is elég érdekesre sikerült – van néhány nagyon jól eltalált választás, az évad vége felé felcsendülő Brandon James-dal is kellően hátborzongató, viszont az esetek többségében videoklipp-szerűen bevágtak valamilyen populáris számot az aktuális jelenet alá, súlyos atmoszféraromboló eredményekkel.

Viszont még ezek sem képesek elvenni annyit a hangulatból, hogy a Sikoly ne maradjon egy végtelenül élvezetes és korrekt, sorozatba oltott slasher. Lehet, hogy nem nő fel Craven eredetijéhez, hogy van még hová fejlődnie, de az évad második fele jobban lekötött, mint a Sikoly 4, a jövőre érkező folytatás pedig remélem, tanulni fog az idei hibákból, és egy még jobb, még erősebb modern kaszabolást tesz le az asztalra. Ráadásul a Sikolynak van még egy érdeme – számomra bebizonyította, hogy a sokak által temetett slasher műfajban igenis van még potenciál, ha a készítők olcsó, hatásvadász jelenetek helyett egy hátborzongató történetre, karakterépítésre koncentrálnak – a sorozatok pedig tökéletesek az ilyen elemek kifejtésére. A labdát feldobták, kíváncsi vagyok, a számtalan versenyző közül ki fogja leütni.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee