A Hannibal második évada után nehéz megfogalmazni, mennyire izgatottan vártam a harmadik indulását. Bryan Fuller és tettestársai olyan magas labdát dobtak a sorozatkészítőknek és a feltörekvő horrormestereknek, amelyet sejtéseim szerint talán évekig nem fog leütni senki – a széria harmadik évadával még talán ők maguk sem.

Filmnézők és olvasók milliói hitték, hogy a legborzasztóbb dolog, amely Hannibal Lecter áldozataival történhet, hogy a doktor tányérjára kerülnek. A harmadik évad felütése ezt rögtön meghazudtolja – Will és társai ugyanis brutális, megalázó vereségükből számtalan elszenvedett fizikai és mentális sérüléssel menekültek csak meg, gyakorlatilag a teljes korábbi életük megsemmisült, összeomlott, a végzetes este során mindannyian elveszítettek valamit a lelkükből, a helyét pedig sötétség, félelem és nihil töltötte be. Lecter győzött, vértengert, összetört életeket, testeket, barátságokat hagyott maga mögött, a játéknak pedig még közel sincs vége. Will Lecter korábbi utalásai, és egy Jack Crawfordnak küldött levél alapján Rómába indul, hogy a nyomára akadjon, és szembenézzen nem csak Hanniballal, hanem a saját lelke mélyén élő sötét démonokkal is. “Hősünket” a kannibál pszichopata utáni hajsza végleg tönkretette, képességét, hogy gyilkosok szemein át lássa a világot, elveszítette, Hannibal vált a rögeszméjévé, és ami még rosszabb, Will már maga sem biztos benne, hogy ha sikeresen csapdába is csalták volna Lectert, vajon az utolsó pillanatban Jack, vagy Hannibal segítségére sietett volna. Eközben Hannibal maga is démonokkal küzd, a brutális konfrontáció, az éveken át hordott, makulátlan álarc leszakadása, vérszomjas, tébolyult énjének tombolása benne is nyomokat hagyott, sokkal merészebb, brutálisabb és vakmerőbb lett. Bár sikerült Európába menekülnie, és álnéven új életet kezdenie, szándékosan pengeélen táncol, folyamatosan kockáztatva a lelepleződését, vagy korábbi barátainak és ellenségeinek felbukkanását.

A Hannibal harmadik évadát egyetlen szóval tudom jellemezni: szürreális. Szürreális, mert a Vincenzo Natali (Kocka, Hibrid) által dirigált első epizódok olyan mélydepressziós, pszichedelikus képsorokkal mutatják be a karakterek átalakulását, Hannibal tombolásának utórengéseit, amelyet más sorozatok jó eséllyel még hosszú évekig nem mernek megkockáztatni a képernyőkön. Szürreális, mert az első pár epizód után sajnos megérkezett a két éve Damoklész kardjaként lebegő szomorú bejelentés, miszerint sem az NBC, sem más csatornák/stúdiók nem kérnek többet Bryan Fuller és társai vérgőzös, elborult vízióiból, és a harmadik évad a jelenlegi tényállás szerint az utolsó is egyben. És szürreális, mert az évad során végig az motoszkált a fejemben, hogy vajon mi történt volna másképp, mennyivel lett volna jobb az évad, ha például már a forgatás vége előtt biztosított lett volna a negyedik szezon.

Félreértés ne essék a harmadik évad közel sem lett rossz. A készítők gyógyszere nem egyszerűen elgurult, a receptekkel együtt húzták le az egészet, rémálmokat keltő, példátlanul sötét és beteg képeket varázsoltak a képernyőkre. Mikkelsen, Dancy és társaik valósággal lubickolnak ebben a kaotikus, vérgőzös forgatagban, az írók pedig olyan precizitással varrták egybe Harris három kötetét (A vörös sárkány, Hannibal, Hannibal ébredése), hogy az még az eltérések és tempó ellenére is többé-kevésbé az alapművekkel egy színvonalon mozog. Különösen tetszett a fekete bárány, a Hannibal ébredésének felhasználása – csak utalásokat, ködös történeteket tudunk meg Lecter életéről, és azok sem feltétlenül szavahihetőek – Will felveti azt a lehetőséget is, hogy valószínűleg Hannibal maga ölte és ette meg a húgát.

A probléma az évad második fele. SPOILERVESZÉLY. Félidőben, miután Hannibalt elfogják, és a Dr. Chilton/Dr. Bloom páros által vezetett elmegyógyintézet lakójává válik, három évet ugrik a történet, a Fogtündér, Francis Dolarhyde felbukkanásáig, amely Willt ismét az FBI soraiba, és Hannibal karmaiba szólítja. Már eleve rengeteg fenntartásom volt ezzel a történetvonallal kapcsolatban. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb sor fog rá kerülni, de a történet eddigi lefolyása, komplexitása, brutalitása olyan magasra tette a lécet, hogy nem értettem, vajon a nagymamai terrorból felemelkedő, tükröket törő, áldozatait műfogsorral harapdáló Francis hogy fog egy színvonalon mozogni a többi karakterrel, illetve a korábbi gyilkosokkal, akiket Will és Hannibal közös erővel fogtak el. A készítők pedig egy nagyon különös lépésre szánták el magukat a feldolgozás kezdetén, míg addig meglehetősen szabadosan értelmezték Harris eredeti könyveit, addig a Vörös Sárkány eleinte olyan pontosan követi a könyv történéseit, amennyire az a már eleve gyökeresen megváltozott alaphelyzettel csak lehetséges volt. Később persze elkezdik csavarni a dolgokat, úgy igazítani a történéseket, hogy azok logikusak, indokoltak legyenek az addig felépített világban, de mégis, az egyik legnagyobb dobásnak beharangozott rész a legingerszegényebb, sőt, számomra úgy összességében az egész eddigi széria leggyengébb része, amelyen még a Dolarhyde-ot alakító Richard Armitage autentikus alakítása sem segít.

Miközben lepergett az utolsó epizód stáblistája, nagyon komolyan gondolkodni kezdtem azon, hogy milyen hatással volt a széria törlése a készítőkre. A Vörös Sárkány megérdemelt volna egy teljes, külön évadot, megspékelve a korábbi elvontsággal és kreativitással, de szinte elkapkodottnak érződik, mintha az utolsó meghajlás előtt mindenképp képernyőre akarták volna vinni, illetve olyan befejezést kerekíteni a történetnek, amely ha nem is tökéletesen, de hellyel-közzel lezárja Hannibal három éven át tartó ámokfutását. Szavakba nem tudom önteni, mennyire kár ezért a sorozatért, az egyik legkreatívabb, legvéresebb és legbrutálisabb dolog volt, a legprofibb kivitelezéssel körítve, amely valaha a képernyőinkre került horror témában. Fuller és csapata még nem tett le a folytatásról, folyamatosan kutatják a lehetőségeket egy új évad finanszírozására, vagy legalább egy Bárányok hallgatnak minisorozatra – de a kilátások még a cikk írásának pillanatában sem túl rózsásak.

Keserédes így a harmadik szezon – bár a tavalyi fináléhoz, amely után majd egy óráig nem tértem magamhoz, nem ér fel, még mindig egy hihetetlenül színvonalas, profi alkotás, és iszonyatos lesz, ha az egyre növekvő mennyiségű horror sorozatok sorából jövőre pont Hannibal Lecterrel nem találkozhatunk majd.

értékelés: 8/10

Zoo_Lee