A nyolcvanas években a horror műfaja a mágia és a vudu, meg egyéb egzotikus jellegű vallások melegágya volt, s ebbe tökéletesen passzolt John Schlesinger direktor filmje, melyhez Mark Frost, a későbbi Twin Peaks társíró készített szkriptet. Mindehhez vegyük hozzá, hogy Martin Sheen alakítja a főszereplőt, akinek számos filmje a rajongók kedvelt darabja. E film viszont valahogy, valamiért ritkán kerül előtérbe.

A családi drámaként indító film megismerteti a nézőket a főszereplőkkel. A rendőrségi pszichológus apa egy nap véletlenül kiborítja a tejet, amibe a felesége belegyalogol, s a zárlatos kávéfőzőnél leli a nő a halálát. Az özvegy férfi gyerekével új életre próbál berendezkedni, melyet főbérlője támogat, akivel egyre közelebbi kapcsolatba kerül. Helyzetük azonban korántsem rózsásan alakul, ugyanis furcsa halálesetek miatt keresik a férfit, amelyben rendre nyolc év körüli gyerekek az áldozatok és bizarr rituáléknak tudhatók be a kegytárgyak, a véres eszközök és a rengeteg gyertya. Az egyik rendőr is belekeveredik, ugyanis szemtanúja lesz az egyik felkoncolásnak. Sokáig azt hiszik, hogy ő a tettes, de egy fekete fickó lesz az egyik kulcsa a gyilkosságoknak, viszont azt senki sem sejtheti, milyen messzire vezetnek a szálak.

A film jól indul, alaposan, átgondoltan igyekeznek rávezetni bennünket, hogy pontosan miről lesz szó, és hagytak időt és helyet arra, hogy kibontsák a karaktereket, amennyire egy ilyen vállalkozás erre ad lehetőséget. A történet azonban a film második felére talán elfárad, a klasszikus építkezést felrúgják és ömlesztve jelennek meg a motívumok és az akciódús részek, amik hagynak maguk után kívánnivalót. A végkifejletben pedig több olyan jelenettel találkozni, ami az észérveknek homlokegyenest ellentmond. Ráadásul szintén nehéz megbarátkozni a lezárással, ami nagyon erőltetett. A színészek többsége képes megjeleníteni karakterét, ebben Martin Sheen mellett élen jár a megbabonázó kinézetű Malick Bowens, aki minden pillanatában sütkérezik a színen. Azonban ahhoz, hogy egy korrekt összhatásnál nagyobb hatása legyen egy alkotásnak, ahhoz ennél több kell. A vágások általában jól működnek, mint ahogy a klasszikus plánok használata, hisz ebben az időben megannyi hasonló beállításokat alkalmazó film jött létre. A zene szintén amolyan kiegészítő elem, de jól funkcionál. Az a pár közeli felvétel, ami a lelkes operatőrt dicséri, képes hozzátenni az egészhez.

Véres jelenetekből akad, de többségében offscreen módszerrel (nem mutatják a konkrét halált, csak utalnak rá) akarják ráhúzni a nézőre a rettegést. Pont ez nem működik igazán. A speciális effektek szépnek mondhatók, ráadásul nélkülöznek mindenféle számítógépes megoldást, hála a korszaknak, ami még nem tette lehetővé. A film első fele lehetett volna egy erős dráma kiindulópontja, de a kapkodás, és kuszaság tett arról, hogy végül kicsit a középszerűség felé hajoljon el egészét tekintve. A vudus és összeesküvős filmek rajongói vélhetően értékelni fogják, de összességében nem egy kihagyhatatlan alkotás.

Értékelés: 6/10

Plendil