Alfonso Gomez-Rejon rendező, akit eddig jobbára az AHS bizonyos részeiből ismerhettünk, saját filmjével igen nagy fába vágta a fejszéjét. Egy Texarkana nevű városkában a negyvenes években borzolta az idegeket egy gyilkos, akiről a Moonlight Murders című írás elékezett meg. Erről 1976-ban készült a dokudráma, mely egy érdekes szemszögből vizsgálta az eseményeket. A sokkal inkább könnyed és felületesebb felfogásban készült reboot (remake? fene tudja..) a helyszínre viszi vissza a történéseket, új légkörben, mai felfogásban részletezve az eseményeket.

A sztori szerint az egyik megemlékezős vetítés alkalmával a lány szemtanúja lesz, ahogy barátját kegyetlenül leszúrják, s a gyilkos azt akarja, mivel kisebb vágásokkal, de szabadjára engedi Jami-t, hogy ő legyen a hírnöke, a szócsöve. Ezt a lány azonban előbb a feldolgozásra, majd a kutatásra szeretné felhasználni. Lassan növekedik a bodycount, a kíméletlen gyilkos pedig, mintha egy előre kidolgozott terv szerint működne: ami a régi film jelenetein lepereg, azt újra meg akarja valósítani. Később a kissé befelé forduló könyvmoly srác segítségével próbál feloldódni, de a vér és a rettegés lassan élete minden oldalát besötétíti…

Túl sokat nem szerettem volna elárulni a történetből, mert érdekes végigtippelgetni, ki lehet a gyilkos. A film egyébként nagyon olyan, mint egy ötödik Sikoly epizód, rengeteg szituációt átvettek belőle, ahogy azt is, ahogyan rá kell jönni a nézőnek arra, ki lehet az elkövető. Ezt a játszmát viszont jól játssza az egyébként nem annyira véresen komoly film (megint a Sikollyal való összevetés), és a zene és az akciójelenetek is megdobják ezt.

Az alapvető elgondolás az volt, hogy az eredeti filmet nem akarják ugyanúgy leforgatni, mint tették azt például az Ómen esetében, viszont a lehető legtöbb ponton szerették volna felidézni az eredeti film képkockáit. Azt gondolom, ebben remek munkát végeztek, ahogy azzal is, hogy több helyen a gyilkosságok előkészítése kellőképp megfontolt volt. Sajnos, maguk a gyilokok már nem ilyen hatásosak, mert annyira természetességgel kezelik a beállításokkal, hogy a naturalizmus szimbolikájából semmi sem marad a végére. A fél kuncogással átélt kivégzések könyörtelenek és nem fukarkodtak a művérrel sem, ám mindez nem járult hozzá ahhoz, hogy igazi csúcspontokká emelkedjenek ki a műben. Az átlag néző ebből vélhetően keveset fog észrevenni, így fontos, hogy mennyire képes a mozgalmasságát megtartani: többé-kevésbé igen, ezt pedig a számos, kísérletező kamerabeállítással sikerült elérniük. Szintén kellemes meglepetés volt, ahogyan a sötétben helyenként a színekkel játszanak, ez abszolút jó döntés volt, s ha nem is vitték előre a történetet, a hangulati elemek tárháza igen szélessé terebélyesedett. A színészi munka helyenként igen sekélyes, és szintén a Sikolyhoz hasonló módon épülnek fel. Ahogy részint említettem, a zene sem lendít az aktuális snitten, sokszor nagyon a háttérbe húzódik, máskor pedig a történésektől eltérő hangulatot áraszt.

Ettől függetlenül azonban egy szórakoztató slasher. Lehet kedvelni a városka atmoszféráját és a kamerabeállításokat, ahogy a halálesetek is frissítőek, könnyűvérű stílusuk ellenére is. S habár érezhető az a fajta film, ami összetettséggel nem kecsegtet, a vizuális próbálkozásai miatt abszolút nézhető film.

Értékelés: 6.5/10

Plendil