Nagyon úgy fest, hogy ha kicsit korábban látom ezt az alkotást, merőben befolyásolta volna a tavalyi évi filmes toplistámat, mert egyszerűen annyira jó. Az áldokumentarista hangvétel mellett az Addams Familynek és a Horrorra akadva sorozat legjobb pillanatainak keresztezése egy fogyasztható, ütős kis komédiát eredményezett, ami fogta a létező összes vámpírklisét és szélesebb körben elfogadott jellemzőt, és csavart rajta egy nagyot. Ha folytatódik ez a tendencia, akkor Új-Zélanddal komolyan kell számolni, ugyanis a Housebound mellett rövid időn belül a második helybéli kincset avatták fel.

A wellingtoni vámpírtanya engedélyezte, hogy lakóiról dokumentumfilmet készítsenek, így azok feszülettel felvértezve rögzíthették a vérszívók mindennapjait.. akarom mondani minden éjszakájukat. A különböző korokból visszamaradt tagok nagyon sajátosan értelmezik maguk körül a világot, és mivel igazi egyéniségek, ezért sokszor sikerül összekülönbözniük. Megtalálható köztük a nagy öreg Petyr, aki egy Nosferatu másolat, bökős Vlad, aki egyértelműen a legintenzívebb érzelmileg, míg a későbbi korok fia, az örök lázadó és az 1800-as évek európai előkelősége is velük lakik, aki nagyon pedáns és szeretné végre, ha a többiek is rendszeresen mosogatnák a véres tányérokat. Étkezési szokásuk sem mindennapi, de szükségük van arra, hogy az ennivalójukkal beszélgessenek és valamennyire elvegyüljenek a helyi közösségekben. Persze ez nem egyszerű olyanoknak, akik évszázadok óta ugyanúgy öltözködnek és akiknek a legjobb szórakozása, hogy hipnotizálnak bárkit, aki az útjukba kerül. Ebbe a miliőbe pottyan Nick, akit véletlenül változtatnak át és aki nem illik igazán a társaságba. Ráadásul megszegi szinte az összes szabályt, amit lehet.

A sztori ezzel persze nem áll meg, de nem szeretnék minden poént lelőni. Egész egyszerűen a készítőknek (Jemaine Clement, Taika Waititi) agymenése volt. Fel sem lehet fogni, mekkora röhögőgörcsökkel küszködhettek, mire összerakták a forgatókönyvet, de tény, hogy iszonyat szórakoztató lehetett, mert maga a film is az. Érződik, mennyire belénk ivódott a mítosz, vagyis a filmes legendája a vérszívóknak – gyaníthatóan bárki csípőből fel tudna sorolni egy halom jellemzőt és a gárdának volt annyi sütnivalója, hogy érdekes karakterek közé pakolja a sztorit. A sziporkázó színészek mellett tehát két pofon is elcsattan: egyik oldalról ott adnak gellert a témának, ahol nem szégyellik, másrészt viszont nagy tisztelgés is a műfaj előtt, mert érződik az alaposság és az odafigyelés, ami a humorosabb alkotások esetében nem alapfeltétel, de sokat lendít rajta, ha létezik.

Ahogy az öltözetek, a berendezés vagy éppen a speciális effektek, úgy a zene is fantasztikusan illik a hangulathoz és egy idő után meg is feledkezünk arról, hogy egy filmstáb “veszi fel” a történteket, mi magunk maradunk a karakterekkel és a humoros megjegyzésekkel – szinte a mai világban oly népszerű reality tv-s nyomvonal alapján. Piszkosul működik ez az elegy, amihez a testbeszéd, a mimika is rengeteget segít.

Technikai oldalról sem lehet negatívumokkal előrukkolni, ugyanis annak ellenére, hogy látszólag hatásvadász módon mozgatták a kamerát, nem öncélú vállalkozás, és szépen oldották meg az egy-az-egyben snitteket, amikor felvétel közben repülnek a szereplők, vagy épp egyéb nem emberi módon viselkednek. Óriási energiákat szabadít fel ez a majdnem kilencven perc és ez az erőnlét arra ösztönöz, hogy többször is elindítsam az elejéről, mert ez a film annyira jó. Márpedig manapság sokan nem törekszenek a hosszútávú szórakoztatásra.

Értékelés: 9/10

Plendil