Gyakran felmerül a kérdés, hogy vajon egész pontosan mi tesz naggyá egy found footage filmet. Igen, eme darab a kézikamerás alműfaj egyik tagja, s ha ez még nem volna elég, még spanyol alkotóbrigáddal készült, akik egyszer már alkottak megrázót ebben a felállásban (REC). Fernando Barreda Luna első egész estés filmje ez, melyet mindössze egy rövidfilm előzött meg korábban. Kétségtelen, hogy erőteljesen befolyásolta lépéseit a rendezői székben az olyan “zászlóshajó”, mint a Blair Witch Project vagy a Kör, de valami egész egyedi keveréket szeretett volna kotyvasztani stúdiójában – az egész filmet látva.

Adott egy család, melynek múltjában sok a kérdés. A Quintanilla-ház legfiatalabb generációjából a két testvér Cristian és July kamerákkal felszerelve vág neki az útnak, melyen húsvétkor a baljós erdő mellett fekvő családi házukban szeretnének eltölteni. A két ifjú mindent rögzít kamerával, de a lelkükre kötik, hogy egy évtizedekkel korábban eltűnt kislány szelleme miatt ne mászkáljanak el sötétben. A szomszédban lévő kertlabirintus és kegyhely azonban vonzza őket és amikor Carlos, a család barátja végül elmeséli nekik, hogy mire is utal a régi monda, felkutatják a kislány állítólagos kiszáradt kútját is. A kutyájuk eltűnése aggasztónak hat, majd amikor kistestvérük is eltűnik, anyjukkal erednek nyomába a rejtélynek, persze – fejetlenül, hogy megtudják, mi áll az egész rémület hátterében.

A történet önmagában elég sokféle filmből lett összefércelve és nagyon labilis lábakon áll. Sajnos a mellékszereplők alig képesek hihetően alakítani és személy szerint zavarónak találtam a főszereplőket is, bár kétségkívül ők számítottak a leginkább felkészültnek a film folyamán. Érdekesség, hogy a rendező elmondása szerint többször is felvették az ijesztő részeket és sokszor kamu szkriptet adtak a két fiatal kezébe, hogy a lehető legélethűbb reakciókat váltsák ki belőlük. Ha ehhez hozzávesszük, hogy mindkettejüket kioktatták a kamerakezelés fortélyaira, hogy valóban mindig ők hurcolják a kamerát, akkor azt kell mondjam, értékelni kell a belefektetett energiákat és itt nem egészen arról van szó, hogy felületesség miatt esne szét az egész. Csak valahogy nem működik.

Nehezen sikerül átültetni az ijesztő eseményeket a néző agyába, mert az eltúlzott előzmény ismertetés és a monoton menekülés őrli fel igazán a koncentrációt. Ez valahol nevetséges is, mert kicsivel több, mint hetven perc az életünkből – s ezt sem sikerült tartalmassá tenni.

Azért magával a kamerakezeléssel nincs akkora gond, mint ahogy a legtöbb kritikában ezt felhozzák vétségnek, sőt, az is bátor tett, hogy a legvégén belefuthatunk Cristiannal együtt pár nyomasztó jelenetbe is, de még egyszer hangsúlyozom, attól, hogy valami nyomasztó, még nem rémisztő. Persze nehéz megtalálni az arany középutat, kétségtelen.

Mindezek ellenére is a nézhetőbb kategóriát képviseli, ami legalább megpróbált valami más lenni, akkor is, ha beletört a bicskája. Kézikamera-függőknek ajánlott, más viszont nem veszít sokat azzal, ha tovább keresgél a horror mezsgyéjén.

Értékelés: 5/10

Plendil