Nincs se szezonja, se túl hideg, mégis egy megkerülhetetlen darabja következik a Télapó-terrornak, ami ugyan sosem válhatott kult klasszikussá (azért akadnak ebben a témában olyan filmek, amik nem ragadnak meg egy jelzőnél), azonban van benne annyi kraft, hogy érdemben lehessen róla beszélni. Lewis Jackson ugyan nem mondható termékeny alkotónak, mégis, sikerült valami absztrakt dolgot egy új szemszögből bemutatni.

A “rossz vagy ezért ledöflek” Mikulásos filmek hajnalán készült eme darab, mely magán hordozza a kései hetvenes évek amerikai horrorfilmjeinek legtöbb jegyét. A nagyon nagyon múltba ugrunk vissza, amikor a kis Harry és testvére nagyon várják a lépcsőn ülve, hogy mikor hozza ajándékaikat a Mikulás. A piros ruhás illető (aki vélhetően az apukájuk), meg is hozza a dobozokat, de aztán könnyed kéjelgésbe kezd feleségével. A gyerekek mit sem tudnak arról, ki lapul a szakáll alatt, s így a kis Harryben feldolgozhatatlan élmény marad, hogy a Télapó végigtapizza édesanyját. Szobájába vonulva eret akar vágni. ugrunk az időben és a játékgyártónál dolgozó fickó mindennapjait látjuk magunk előtt: a sablonos események mindig ürességet hordoznak magukban és Harry is nagy lúzer: főnöke és munkatársai ott használják ki, ahol nem szégyellik, szociális élete pedig a nulla felé tendál. Az éves mikulásozás pedig végül lehetőséget ad arra, hogy kibontakozhasson télapós énje, sajátos szabályaival, amit semmi szín alatt nem hágna át.

Nagyon lassú folyású anyagról van szó, így senki ne várjon hatalmas és epikus jeleneteket, sokkal inkább magával ragadó az őrület ábrázolása és a melankólia, ami széltében beárnyékolja egy férfi egész életét. A képsorokat visszapergetve három film jutott az eszembe, amiből szinte biztosan merített a rendező és a stáb. Az egyik, az énközpontúságot először pellengérre állító Psycho, mely korszakos mű, s nem csúnya dolog visszanyúlni hozzá. A másik a Halloween, ami pár évvel korábban szintén egy őrültet mutatott be és bár jelen filmben a gonosznak van igazi arca, mégis, a családi diszfunkciók és a beteljesedés ábrázolása nagyon hasonlít rá. A harmadik film nagyon érdekes módon a Frankenstein, ugyanis az értetlen külvilág végül üldözni kezdi az emiatt egyre tehetetlenebb és dühösebb férfit, aki az utolsó snittekre sokkal inkább az áldozat szerepét tölti be – és erre utal a fáklyás jelenet is. A szürreális végpont számomra felemásra sikeredett, ugyanis lényegében nem kap a néző válaszokat, inkább csak egy kurta képzelgést arról, hogy mi lehet a sorsa Harrynek, ha a saját elméjébe mélyülve figyeljük a helyzetet.

A film természetéből adódóan nagy szerepe van a Harryt alakító színésznek és neki a legtöbb ponton sikerül azonosulnia a karakterével, erre a legjobb példa, amikor egyik pillanatról a másikra a tükör előtt elmosolyodik. A hideg ráz még most is, ha belegondolok, mennyire abszurd játszmát kényszerít rá az emberekre a fickó. A legtöbb karakter azonban sekélyes és üres, ez főleg a testvérénél ütközik ki. A néhol fülsüketítő zenére építő tébolyító dallamok csak bizonyos helyzetekben szolgálnak segítséggel, sokszor a befogadást inkább akadályozzák. magyarra fordítva kell a filmhez egy hangulat, különben a huszadik percben a kukában landolhat a lemez.

A vágások elfogadható színvonalúak, ahogy az operatőri munka is és bár néhol érthetetlen volt a színek és fények kontrasztja, a jól megválogatott helyszínek és díszletek oldották ezt a feszültséget. Épp elég figyelni a cselekményre és a nem cselekménypárti snittekre, mert különben elég nagy kavarásban lesz része az érdeklődőnek. Van valami zsigerien ördögi a főszereplőben, annak ellenére is, hogy gore-ból alig jut ki a film során, ez sokkal inkább lelki hadviselés az elme ellen, de abban egy igen különös utat választva, jobbára sikerült korrekt munkát létrehozni. Egyszer bőven nézhető, bár a Silent Night sorozattól nehéz elvenni az elsőséget ebben a témában.

Értékelés: 5/10

Plendil