Adam Green szerencsére több olyan alkotásban vett részt, melynél elsősorban a kamera mögött ténykedett és ezek a horrorfanok kedvére tettek többféle szempontból is (Hatchet széria, Frozen) és sok barátra és rajongóra tett szert, s most  – akár tudatosan, akár anélkül – úgy gondolom ezzel a filmjével próbára is tette népszerűségét. Azért írtam vagy-vagy eshetőséggel, mert bár mockumentary stílusú alkotással állunk szemben (áldokumentumfilm), de bizonyos dolgok szerintem tükrözik a valóságot. És jó is volt látni, hogy mennyi kimagasló karakterrel áll jó kapcsolatban (Tom Holland, Mick Garris, Don Coscarelli, Kane Hodder, Lloyd Kaufman és még sorolhatnám), akik pozitívan hozzá tudtak tenni a filmhez.

A vártnál azonban jóval elmaradt a film, de kezdjük az elején. Mindenki önmagát alakítja, kivéve Ray Wise-t, aki egy megrögzött fanatikusként jelentkezik be és mindenképpen Adammel és barátaival meg akarja osztani a tudását. Ugyanis hosszú évek kutatómunkájával feltérképezte, hogy azok a deformált emberek és furcsa kinézetű emberszörnyek, akikről olvasni lehet a különféle magazinokban, még mindig élnek, csak nem köztünk vannak. A földalatti barlangokban élnek. A fickó igen rejtélyesen beszél, sokszor terel és összefüggésektől próbálja magát távol tartani, ami láthatóan nem tetszik a stábnak. A szereplők ezután számos kört lefutnak, hol egymással, hogy a saját családjukkal/munkatársaikkal, hogy mennyire kell nekik ez a projekt, míg végül azon kapják magukat, hogy a kíváncsiságuk függővé tette őket. A végkifejlet pedig bebizonyítja, hogy CGI nélkül is lehet érdekes dolgokat létrehozni.

A történet igen egyszerű és hála égnek nem is akarták nagyon megbonyolítani, bár Ray Wise az a színész, aki képes elhitetni a nézővel, hogy valami készül a háttérben. Egy pillanatra sem hagy cserben, amit sajnos a többiekről, és főleg Greenről nehéz volna elmondani. Igaz szemérmetlenül vállalják, hogy ez egy nem valódi cselekmény, de nagyon szokatlanul állt nekik a mű-amatőrködés például az interjús jelenetekben. A vágások precízek voltak, és a zene is körmönfontan megbújt a háttérben, s végre láthatóan igyekeztek normalizálni a kamerarángatás mértékét. Talán egyszer elérünk addig a pontig, amikor tényleg csak azt láttatják ilyen kellemetlenül, amit feltétlen muszáj.

Hangulatában azért elmarad a hasonszőrű vállalkozások krémjétől, és talán helyenként sok volt az üresjárat, ám mindezek ellenére az Alex Pardee által készített grafikák és az ő elméjéből kipattant szereplők miatt érdemes megnézni a filmet, no meg Ray Wise miatt is, aki képes uralni a teret, bármilyen szcénában. Igazság szerint többet vártam ettől és szerintem maradtak benne dolgok, amik miatt egy kiforratlan, de fogyasztható művet kapunk. Egy dolog azért biztos: nem is olyan egyszerű önmagunkat játszani egy filmben.

Értékelés: 6/10

Plendil