Fény derül sötét titkokra.

Azon gondolkozom, hogy mennyire “sportszerű” gyerekeken bemutatni rémségeket. Eltekintve most a szlogentől – “kutya-gyerek-meztelen nő” -, gyerekek (fő)szerepeltetése kétélű:  empátiát keltenek az emberben, viszont ab ovo nagyobb sérülékenységük miatt “olcsó” eszköznek tűnhet a szerepeltetésük. Csakhogy borzalmak gyerekekkel is történnek. És ezek hol valóságosak, hogy képzeletbeliek, tenné hozzá egy pszichológus.

Santi, a film főhőse nem is igazán gyerek már, kamasz, aki barátkozna, csajozna – élne, de nem tud. Számára a nappal a riasztó, és a sötét a vonzó. A fiú nem valami misztikus okból fél a napfénytől: photofóbiája van. A fénytől való rettegése mellett azonban hamarosan még egy félelemmel találkozik, amelyet eleinte nem is érez a magáénak – egy titokzatos rémmel. Ám egy idő után kétségessé, válik, hogy mitől is kell félni: a rémtől, a rémálmoktól, vagy az emberektől?

A film alapszimbolikája könnyen megfejthető: míg általában a sötéttől félünk, addig Santi, a főszereplő a napfénytől kell hogy tartson. És emiatt kicsit ingoványos is a helyzete: ugyanúgy a sötétben kell maradnia, mint a filmbéli szörnynek – ráadásul ő is (valamennyire) kívülálló a többi gyerekhez képest. (Ezen a téren megint csak van egy-két túl direkt utalás, de kibírható.)És elég hamar – kb. a film első percében – eszünkbe jutnak a vámpírok, hiszen hagyományosan ők azok, akik rettegnek a napfénytől. Persze Santi nem vámpír, de a film eljátszik a párhuzammal (“egyre nagyobbak a szemfogai” – hangzik el például egy orvosi vizsgálatnál. Első nézéskor itt reméltem, hogy a következő mondatban kiderül, hogy csak viccelődik a doki, de sajnos nem.)

Megmondom, mi tetszik a fimben: a realitása, még ha ez egy horror-thrillernél elsőre meglepően hangzik. (Általában a realizmus tetszik a filmekben – és ez nem akadálya a mesének és a fantáziának.) A realitása abban, ahogy a szereplők reagálnak az eseményekre. Itt nincsenek papírmasé jellegű “karakterek”, inkább hús-vér emberek vannak, akik félnek, megijednek, szeretnek, akik néha bátrak és önfeláldozóak. Itt nem “látványos”, hősiesen túljátszott grimaszok és testtartások hatnak, hanem emberi gesztusok. Itt nem hülyék a szereplők (mint sajnos sok filmben) ahhoz, hogy adott helyzetben az eszüket is használják. A fordulatok és a szereplők időnkénti bátorsága is emberi és hihető. Itt még a szörny is tragikusan földhözragadt lény, a szó legjobb értelmében.

Az egész történet végül is a régi-régi tanítást meséli el: ha a gonosz egyszer kiszabadul, akkor nem nagyon lehet már visszaterelni a palackba. És a gonoszság bizony tetteket jelent, nem embereket. Santi mégis megpróbálja legyőzni a gonoszt – a mesék legjobb erkölcsi tanításainak megfelelően valami jó cselekedettel, ne féljünk kimondani: bátorsággal és szeretettel. És ami még fontos: nem a szörnyet akarja legyőzni, hanem a gonoszt, a gonoszságot. Ezért tud ő a saját történetén belül győzni, még ha magában a filmben (ezzel nem árulok el titkot, hiszen horrorfilmes “hagyomány”) nincs igaz happy end. A fentebb említett alapszimbolika persze adja a hálás fényképezési-operatőri lehetőségeket, de Josep M. Civit azért ehhez bőven hozzátesz – nem meglepő, hisz nem az első horrorfilmes munkája, és már 1987-ben (!) is díjazták operatőrként.

Megmondom őszintén, csodálkozom a mindössze 6,1-es imdb-pontszámon, nálam ez a film bőven 7,5-ös kategória. (Lehetne akár magasabb is, de a néhány túl direkt, túl didaktikus utalás miatt ennyi.)

Értékelés: 7.5/10

Mityu