Az Attack of the Eye Creatures egy elég gyenge kisköltségvetésű sci-fi volt, amelyet az eredeti létezésének ismerete nélkül talán még élvezhetett a néző. A Mars Needs Women számtalan hibája ellenére egy szerethető és korrekt romantikus sci-fi, főként a két főszereplőt alakító színészeknek köszönhetően. De a sci-fi hetünk fináléjára megbontom Buchanan filmográfiájának kronológiai sorrendjét, és visszaugrok 1966-ba, ahhoz a filmjéhez, amelynél rosszabbat őszintén remélem, sem ő, sem soha más rendező nem csinált.

Dr. Simond Trent egy zseniális tudós, aki az amerikai mocsárvilág mélyén kísérletezik aligátorokkal, hogy megfejtse az evolúció titkát. Munkájából leginkább annyit láthatunk, hogy hüllő génekkel kísérletezik embereken, a sikertelen kísérleti alanyokat pedig megeteti a medencéjében tárolt házi kedvenceivel. Köszönhetően asszisztense feláldozásának, végre közel kerül munkája céljához, egy felsőbbrendű, ember-hüllő hibrid megalkotásához. Viszont a környékre érkezik egy geológus az őt kizsákmányolni szándékozó három szélhámossal, hogy olaj után kutassanak, ráadásul a helyi voodoo szektát alkotó afro-amerikaiaknak is elegük lesz a doktor káros tevékenységéből, és úgy döntenek, megszabadulnak tőle.

Hála az égnek az olcsó halloweeni maszkot viselő szörnyet csak a film utolsó pár percében láthatjuk, akkor sem sokáig, jó eséllyel a stáb tagjai is érezték, milyen irgalmatlanul röhejesen fest. Azt azonban már nem észlelték, hogy a szörny gyakorlatilag a film fénypontja, az egyetlen olyan bődületesen nagy hiba, amelyen jó ízzel még röhögni is lehet egyet, míg a film sokkal több és súlyosabb sebből vérzik. A Curse of the Swamp Creature olyan, mint azok a rövid jelenetek, amelyeket a nagyobb filmekhez forgatnak le, hogy miközben az egyik szereplő filmet néz, ez szólhasson a háttérben (a Popcornban levetített B-kategóriás ál-horrorok például) – csak épp valaki komolyan vette a feladatot, és néhány perces bejátszás helyett majdnem másfél órás katasztrófává nyújtotta.

A Swamp Creature-nek nincs értékelhető pozitívuma, hibából pedig annyit sorakoztat fel, amennyit Ed Wood talán az egész életművében nem volt képes. Szánalmasan rosszul megírtak a párbeszédek, iszonyatosak az alakítások (talán az alkoholizmusa miatt ekkoriban B-filmek tengerébe süllyedő John Agart és a Trent feleségét alakító Francine Yorkot leszámítva), de még az operatőrnek is komoly gondjai akadhattak, ugyanis úgy tűnt, néha mind a helyzetnek megfelelő, komplexebb kameraállások, mind a világítás felmérése és beállítása meghaladta a tudását. A forgatókönyvön belül a cselekmény fő részei ezúttal is teljesen logikátlan arányokban állnak egymással, komplett cselekményszálak tűnnek el különösebb következmények nélkül (annak például, hogy a geológus Barry eredeti munkatársát a három szélhámos likvidálja a film elején, később semmi folytatása/következménye nincs).

A készítők raktárfelvételek tucatjaival egészítették ki az általuk felvett trágyakupacot, zenével nyomták el a tényt, hogy még a boom mikrofont sem tudták megfelelően használni (vagy épp sem boom mic, sem utószinkronizálás használatára nem volt lehetőségük). A Swamp Creature az a típusú film, amelynek befejezése és eladása után valószínűleg a stáb összes lelkiismeretes tagja beült egy olcsó bárba, és egy nagy pohár tömény alkoholban nézték a tükörképüket órákig, miközben azon gondolkodtak, hogyan süllyedhettek erre a szintre. Nem csak jó eséllyel a legrosszabb film, amelyet Buchanan valaha készített, de megkockáztatom, hogy az ezúttal is megcsillanó régi trashfilmes báj ellenére az egyik legrosszabb film, amelyet valaha végignéztem.

értékelés: 0/10

Zoo_Lee