A Terminator zajos sikerei után gombamód szaporodni kezdtek a kibertechnológiával foglalkozó filmek, ám a nagy áttörést sosem sikerült meghozni, vagyis felülmúlni az eredeti ötleteket. Akad itt viszont egy alkotás, aminek sikerült közel kerülnie az adott elképzeléshez, mégpedig nem csak egy-egy oldalról tekintve, hanem pont az összkép az, ami kifejezetten üdítőre sikeredett. Caradog W. James-nek lényegében első próbálkozása ez a film, de érződik, hogy rengeteg potenciál van az úriember elméjében, érdemes lesz odafigyelni rá.

A titkos projektek élete sokszor nem túl gyümölcsöző a kezdeti fázisokban. Egy nagyon sötét teóriát rejt el az ember lelkében az anyjáért fohászkodó katona, akit súlyos fejsérülés után regenerálnak. A balul végződő program túlélője Vincent, a megkeseredett apuka, aki titokban beteg kislányának a felépüléséhez vezető utat is keresi. Eközben akad rá a feltörekvő és nagyon intelligens Avára, akivel rövidesen ugyanazon kezdenek dolgozni: hogy lehet a mesterséges intelligenciát harmonizálni a robotikus testtel. Egy ponton sikerül közös nevezőre jutniuk, ám a vezetőjük nem nézi jó szemmel az érdeklődő nő akcióit, majd tragédiába torkollik a munka, és ennek hatására lép következő fázisba a kutatás, létrejön a gép, ami azonban többet gondolkodik, mint kéne.

A történet roppant szimpatikus, hiszen nem a túl távoli jövőben járunk, ráadásul a lehető legtöbb ponton igyekszik a valósághoz hű maradni a film. Meddig húzódik az öntudat és egyáltalán a tudat határa? Képes-e érzelmeket kifejezni egy ember alkotta gép? Ilyen és ehhez hasonló kérdésköröket feszeget a film, ami a becsvágy és a mohóság mélyebb bugyraiba kalauzolja el a nézőt. A véres befejezés elkerülhetetlen, addig viszont itt vannak számunkra a remek színészi alakítások. Elsősorban Caity Lotz az, aki képes megmozgatni a képzelőerőnket: emberi és robot mivolta éles kontrasztként áll a filmben, ráadásul a gépies énjét határozottsággal vegyes báj itatja át. Szintén megnyerő a másik fő karakter, akit Toby Stephens mutat be, végigjárva a fejlődés útját, amin megtapasztalja, mire képes a mesterséges intelligencia.

A speciális effektek és a világítás az, ami nagyon homogenizálja a történet adta lehetőségeket és egy könyörtelen, de néhol még barátságos színekkel rendelkező, zűrös jövőképpé formálódik. Az atmoszférához nagyban hozzájárul a zene, ami nagyon nyolcvanas évek, de épp ezért működik az egész. Nincs üres mellébeszélés és néhány lövöldözésbeli gikszer az csupán, amit fel tudok hozni ellenérvként, viszont ezek a hibák súlytalanok maradnak. A science fiction világát nem reformálja meg, mégis a keretein belül az egyik legjobb alkotás, amit létrehoztak. Érdemes belevetni magát bárkinek.

Értékelés: 7/10

Plendil