Magam mögött tudhatok jó pár év MMORPG-t és kicsit szívtam közös levegőt olyanokkal, akik hatalmas szerepjátékosok, így kaptam az alkalmon, hogy végre keresztezik a démonos világot a D&D – Dungeons and Dragons (szabályrendszer elnevezése a játékok bizonyos fajtáihoz) világával és  Peter Dinklage-el, akit egyszerűen imádok. S ha még hozzávesszük, hogy mindezt nyakon öntötték humorral és olyan valóban “badass” előzetest csináltak, ami felkelti az érdeklődést, akkor el lehet képzelni, mennyire tapsikoltam a nyitójelenetnél. Ehhez képest a végére maradt az erős fejvakargatás. Nem, nem azért mert viszketett. Értetlenség lett úrrá rajtam.

Ha valaki azt mondja a Chillerama szegmens után, hogy lejjebb vezet az út, akkor valószínűleg nem hiszek neki. Így maradt a két szemem, amivel erősen kellett is pislognom. Tehát, hogy tisztában legyünk a sztorival, az elején kell kezdeni: az életművész srác legnagyobb baja, hogy épp milyen stílusú metálzenét hozzon össze, mikor a barátnője épp szakít vele. Ez megviseli borzalmasan és ebből két szerepjátékos haverja vízipipa és valami bűn rossz színű alkohol segítségével próbálja felrázni. A következő valóságképe az, hogy a semmi közepén találja magát, talpig középkori replika páncélzatban várva, hogy vagy száz hasonló beállítottságú játékossal együtt megvívja harcát a játékszabályok adta kereteken belül. Azaz, hogy kívülről tök értelmetlen stílusban beszélgessenek egymással, miközben szintet lépnek és pontokat kapnak a szivacskardozásokért és majomgúnyába öltözött fickók elpüföléséért, akik a fő szörnyeket jelentik a játékban. Megismerkedik Gwennel és Guntherrel, akik közül utóbbi egész életében a játékba képzeli magát és a lány istápolja. Evidens, hogy ők lesznek majd a legfőbb és persze életben maradó szövetségeseik a főszereplőknek. Természetesen a kevésbé szimpatikus játékmester is feltűnik, ahogy az elmaradhatatlan külsős banda is, akik mindenáron tönkre akarják tenni a játékot. Hogy beindítsák az alkotást, elfajulnak az események, amikor a játékba hívásnál a Steve Zahn által alakított mágus egy valódi démoni erővel bíró könyv segítségével hozza játékba a hősszerelmest.

A megidézett démon pedig a főhős barátnőjének alakját veszi fel és elkezdődik a mészárlás és az erről mit sem sejtő szereplők filmbéli töketlenkedései, kicsit Amerikai pite stílusban. No és ezzel van a nagy gond. Egyáltalán nem vicces, sőt, ha jól számoltam, mindössze kétszer sikerült elmosolyodnom. Annyira bárgyú és üres a felhozatal, hogy nehéz rá szavakat találni. A sablonosság miatt előre tudni, mi fog történni és ezen a korrekt speciális effektek sem segítenek, a végén a monszta meg úgy viselkedik, mint egy-egy jól sikerült Power Rangers részben az adott ellenség. Hiába a sok művér, ha közben az ember az arcát kaparja. Persze, sokszor divatos a rendezőt szidni, de lássuk be, a legfőbb ludas az volt, aki ezt a forgatókönyvet elkészítette és valaki belement abba, hogy ez jó. Dinklage miatt maradtam a fotelben egy idő után, de mivel elég korán eltávozik az élők sorából, így végül unott arccal kellett végigszurkolnom, hogy minél hamarabb elérhessem a stáblistát. Borzasztó kevés, amit látunk, ráadásul vannak megmagyarázhatatlan dolgok is egyes szereplők viselkedéseiben, amik pláne bosszantóak az elvileg “komolynak” szánt részeknél.

Lényeg a lényeg, a gyenge zenei felhozatal és az indokolatlan “mi lett a szereplőkkel a film után” rész sem javított a szintjén, mert igazából nincs is min. Nagy kár érte, mivel sok olyan összetevővel rendelkezett, amiből ki lehetett volna hozni egy értelmes (vagy könyörgöm, legalább vicces) alkotást. Nos, talán majd legközelebb…

Értékelés: 4/10

Plendil