1974-ben járunk, latinul: anno domini MCMLXXIV, Glenville Szanatórium, Nyugat-Virginia. Fenn a hegyekben egy Viktoriánus kori épületben, csak és kizárólag génhibás, vérfertőzésből született, aberrált szörnyszülötteket ápolnak. Most viszont egy új doki, egy fiatal hölgy jelenik meg, aki zeneterápiával szeretné felváltani a drasztikus módszereket. Na persze…

A fiatal doktornő csakhamar rájön, majd pillanatok alatt el is felejti, hogy a gyógymód szava a LOBOTÓMIA lett volna. Ugrás. 2003. (Amely időpont az eredeti film szemszögéből kissé aggályos, de valószínű az új időszámításnak köszönhetően a nyitányban a folytatások előzményét mutatják be. ) Egyetemisták a téli szünetet egy kis motoros szánkózással, síeléssel szeretnék eltölteni fent a hegyekben, de a híres 2003-as Three Finger-nek keresztelt nagy téli vihar miatt nem tudnak visszajutni az autójukhoz. Szerencsére rátalálnak a 30 éve lakatlan szanatórium épületére. Hihi, itt már garantáltan nem fognak fázni.

Az tetszik ebben a negyedik epizódban, hogy itt már nyíltan szarnak mindenféle következetességre. Nincs semmi logika, csak ömlik a vér és a belsőség. Kit érdekel, hogy az elektromosan meghajtott, nyolcvan centi átmérőjű fogaskerekekből álló rendszert, egy hajcsat segítségével kitudják nyitni, ráadásul a léte hiábavalóságának köszönhetően, az egyáltalán nem létező kulcslyukon keresztül. Senkinek nem tűnik fel, hogy már harminc éve nem ad magáról életjelet egy tizenötezer négyzetméteres alapterületű kórházban dolgozó megannyi személyzet. És ezek csak az első tíz percben felvetődő alapvető huncutságok, utána sorra jönnek a trehány ’na nemá bazmeg?’ jelenetek.
Értem én, hogy miért készülnek ezek a folytatások, külcsínre egész pofás film, nem spóroltak, amennyi milliót érdemesnek találtak rákölteni, azt mind beleölték, de talán nem ártott volna a gépelési tempóban megírt történet helyett, egy kicsit átgondoltabb könyvvel előállni. Akkor sem lenne jobb a végeredmény, de legalább nem zökkentenének ki ilyen ostobaságokkal.

Értékelés: 2/10

Miskei