Igen megosztja a rajongók véleményét a következő mű, mely tényleg nem sorolható klasszikus science fiction vagy horror műfajba, ugyanis ezeknek csupán az elemeit tartalmazza. Lényegében egy drámáról van szó, ami nem annyira az akciódús snittek köré épül, hanem pont ellenkezőleg: azt az oldalát mutatja be, ami általában rejtve marad a szem előtt. Mi történik egy családdal, amelyik találkozik az idegen létformával és hogyan hat ez a közvetlen környezetükre, képesek-e megbirkózni a felfoghatatlannal.

A házaspár azért utazik az elhagyatott tóparti nyaralóhoz, mert a nő hosszú évek után szeretne találkozni testvérével, akinek komoly problémái voltak az életben. Anyjuk hamvainak kiszórása után a házban töltött idő alatt lassan, de biztosan körvonalazódnak a temetett múlt emlékei, annak a bizonyos estének a maradványai, amikor is a nő húgát a volt barátja megerőszakolta és az erdőben hagyta. A feszült hangulaton nem segít, amikor másnap a két nő furcsa krátert talál, benne egy fekete golyóval, ami gyorsan sebeket ejt azon, aki a kezébe fogja az említett tárgyat. Ettől kezdve nemhogy felgyorsulnának az események – továbbra is lassú sodrásban haladunk és pontról pontra derülnek ki dolgok a családról, amit több rémálom szakít félbe: a nővért ugyanis magas idegenek látogatják meg számos ízben, egyre több utalást téve az asszony hasára. A sztori tehát kezd összeállni, de a film erőssége nem is ez, hanem az emberközi kapcsolatok kivitelezése és a remekül beállított kamera, illetve ahogyan a zenével összhangba hozták a snitteket.

Talán nem árulok el nagy titkot, hogy ha azt írom, nem túl sok pénzből hozták össze ezt a filmet, de arra kényesen ügyelt Jeremy Berg rendező-író, hogy a végére minden apró részlet a helyére kerüljön. Oroszlánrésze volt ebben a színészeknek, akik mind hozzátették a maguk egyéniségét, mindamellett nem játszották túl szerepeiket, sőt, borzasztóan erős szimpátiát képesek gerjeszteni. Ehhez persze kellett az a képessége az íróknak, hogy értelmes, összeszedett párbeszédeket hozzanak össze, hiszen a legtöbb információt mesélésekből, visszaemlékezésekből tudjuk meg. Ennek a hitele tehát az alapját jelenti az egész alkotásnak.

Amint írtam, a zene kiváló, a színészek is, a vágás viszont néhol csapnivalóra sikeredett. Szomorú, hogy a nagy igyekezetben erre nem tudtak odafigyelni igazán. Az effektek sem feltétlenül feszegetik a határokat, persze hozzá kell tennem, egy drámai felhangú filmnél kevesebbet számít, ám nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Mindent egybevetve egy olyan kompakt műről van szó, ami azoknak lesz felüdülés, akik szeretik a nagyon lassú folyású filmeket, a pszichológiai horror mezsgyéjén való sétálgatást és akik a puzzle-szerűen építkező alkotásokat részesítik előnyben. Egyébként pedig a poszternek semmi köze nincs a filmhez – ezt muszáj megjegyezni, nehogy valakit csalódásként érjen.

Értékelés: 6/10

Plendil