Ha Vágó Pista bácsi valaha is feltenné azt a kérdést, hogy mi a Hammer filmstúdió legfőbb érdeme, a válasz mindenképpen az, hogy filmsorozataival bemutatott a világnak két zseniális színészt, Christopher Lee-t és Peter Cushing-ot. Habár mindketten keresett színészek voltak a ’60-as, ’70-es években, 14 évet kellett várni arra, hogy 1958 után újra egy Dracula filmben szerepeljenek, mivel Cushing ekkor a Hammer egy másik gótikus horror sorozatának, a Frankenstein-nek volt a címszereplője. Ennek ellenére a várva várt mű, mikor újra összecsap az erdélyi gróf és ősellensége, Van Helsing, eléggé felemásra sikeredett.

 

1872-ben járunk, Dracula gróf (Christopher Lee) és Lawrence Van Helsing (Peter Cushing) utolsó, végső összecsapásukat vívják, melyben mindketten életüket vesztik. A helyszínhez érve a gróf egy szolgája, Alucard ( Christopher Neame) (igen, rendkívül fantáziadús név) összegyűjti a vámpír hamvait, majd ahhoz a templomhoz temeti, ahova Van Helsing földi maradványai is kerültek. 100 évvel késöbb egy kis csapat, köztük Jessica Van Helsing, Lawrence ükunokája, egy barátjuk, Johnny Alucard (szintén Neame) unszolására részt vesznek egy sátánista szertartáson, melynek segítségével feltámasztják az öreg vérszívót. Dracula főcélpontja Van Helsing lány, így nagyapjának, Lorrimer Van Helsing-nek (szintén Cushing) hajszát kell indítani ellene a modern kori Londonban, ahol senki sincs biztonságban…

Ahogy a címből is kiderül, a Hammer fejesei gondoltak egy nagyot és a jelenbe helyezték Dracula történetét. A gond csak az, hogy igazából ez teljesen felesleges, a történet simán játszódhatna a viktoriánus Londonban, ahogy eddig is tette. Ráadásul a kontinuitás teljesen megszakad, ez már egy különálló történet, semmi köze az előzőekhez. Maga a film egy 1970-es évek elején lejátszódott úgynevezett Highgate-i vámpír incidensen alapul, amikor is szemtanúk vámpírokat véltek látni a Highgate temetőben, Londonban.   Lee és Cushing továbbra is kifogástalan munkát végez, akárcsak Christopher Neame, aki remek gonosz még Dracula mellett is. Kedvenc jelenetem a feltámasztási jelenet, ami kellően sötétre sikerült és érezhető, ahogy a fiatalok egyszerűen megfeledkeznek magukról, levetkőzik gátlásaikat és csak az ösztöneik irányítják őket. A többi színész játéka sem kifogásolható, ám már rég nem olyan kvalitású a játékuk, mint az ’58-as film szereplőié.

A látvány már kevésbé lélegzetelállító, mint korábban, miután a jelenkorban játszódik, nincs meg az a gótikus hangulat az ominózus feltámasztási jeleneten és a végjátékon kívül, mint ami az előző műveket jellemezte. Nyilvánvaló, hogy a filmet a korabeli ifjúságnak szánták, így próbálták viccesebbé, lazábbá készíteni, ám ez inkább szánalmasra sikeredett. Túlerőltetik a fiatalságot, logikátlanul cselekednek a szereplők, így jobban hasonlít egy slasher filmre, mint egy Hammer-féle Draculára. A soundtrack a legrosszabb az egészben. Vannak jelentek, amik egész félelmetesre sikerültek, még a zenével is fokozzák ezt, ám hirtelen váltanak, benyomnak egy ’70-es évekbeli funky számot miközben a jelenet még fut és így odavész a hangulat. Ráadásul még a végső harcnál is hasonló zene szól, bár az, amikor Van Helsing tűvé teszi a várost Dracula után, egész hangulatos lett, egy korabeli nyomozósorozatra emlékeztet. Összességében, többet vártam volna egy ilyen filmtől, egyértelműen ez az eddigi mélypontja a Dracula sorozatnak.

értékelés: 5/10

Kele-man