Sem a negyedik rész teljes értékű lezárása, sem a kritikán alulira sikerült rettenetes ötödik rész nem volt képes véget vetni a Péntek 13 szériának. A készítők azonban valamilyen szinten hallgathattak a felháborodott nézők véleményeire, ugyanis kidobták a pszicho-thriller jellegű elemeket, visszahozták Jasont – más kérdés, hogy a sorozat ezen a ponton túl a megszokott, klasszikus slasher hangulatnak is búcsút inthetett.

A főhősünk ismét Tommy Jarvis, akit hála az égnek új színész alakít, Az újrakezdéstől meglehetősen eltérő, életképesebb jellemvonásokkal. Hősünk utóélete továbbra is zaklatott rémes gyermekkori élményei után, rémálmok és hallucinációk kínozzák, ennek próbál véget vetni a film elején, amikor egy haverjával elindulnak, hogy kiássák Jason tetemét, és egy kanna benzin segítségével az egykori sorozatgyilkos utolsó földi nyomait is eltűntessék. A tervbe azonban súlyos hiba csúszik, egy Jason testébe állított fémpózna és néhány villám ugyanis Frankenstein-szerű hatást vált ki, és megszületik Zombi-Jason, a halhatatlan, elpusztíthatatlan, agyatlan gyilkológép, akinek egyetlen célja feldarabolni, ledarálni és összetörni mindent, ami él és mozog. Tommy riadóztatni próbálja a helyi seriffet, azonban klinikákon töltött előélete miatt senki sem hisz neki, sőt, amikor a feltámadt Mr. Voorhees áldozatai kezdik elárasztani a környéket, egyenesen őt gyanúsítják a gyilkosságokkal. Hősünk a seriff lányának segítségével megszökik, és tervet eszelnek ki, hogyan állíthatják meg az élőhalott Jasont, mielőtt a Kristály-tó teljes környékét lemészárolja.

A Jason él nem veszteget sok időt körítésre, karakterépítésre, a címszereplő alig öt perccel a film kezdete után ismét hokimaszkkal az arcán gyilkol, a bodycount ismét rekordot dönt a sorozaton belül, a hangsúly pedig egyértelműen a gyilkosságokon és a brutalitáson van. A James Bondot parodizáló főcím pedig a hangulatot is tökéletesen megalapozza – a film készítői ugyanis mintha látszólag felismerték volna, hogy ha rengeteg brutális halálra, több liter vérre és névtelen áldozatok tucatjaira építenek, akkor a néző a gyilokok, és nem a rémisztgetések miatt fog beülni a filmre. A hatodik rész így egyértelműen egy horrorvígjáték lett. A szereplők, a karakterek, egy-két ponton még a zene is olyan, mintha a Rendőrakadémia egy későbbi részét néznénk, azzal a különbséggel, hogy itt a csattanó nem az alsógatyában rohangáló Harris százados, hanem a váratlanul felbukkanó Jason, akit már semmilyen létező módon nem lehet megállítani, ráadásul puszta kézzel roppant össze koponyát, kartonpapírként gyűri a gerincoszlopot, és mohó óvodásként markolja ki áldozatai belső szerveit. A rengeteg már-már röhejesen eltúlzott és brutális gyilkosság mellett pedig érdekes módon, ha a film megpróbál egy kicsit félelmetes lenni, általában az is sikerül neki, igaz, jumpscare-nél összetettebb ijesztgetésre nem kell számítani. A Jason él olyan, mintha megtalált volna egy egyensúlyt, amit a sorozat már a negyedik rész óta keresett, és még ha ez nem is méltó az első három felvonáshoz, tagadhatatlanul jól áll neki. Vannak felesleges karakterek (a táborozó gyerekekre gondolok elsősorban), kisebb-nagyobb hibák, de a film teljes sikerrel bedobta a “nem veszem magam komolyan” mentőlapot, és ez, még ha ki is lóg miatta a sorból, valami eszméletlen bűnös élvezetté teszi, egy számtalan horrorfilmes triviával, Alice Copperrel megpakolt, szórakoztató horrorvígjátékká, ami etalonként magasodott Jason történetének későbbi felvonásai előtt.

értékelés: 8/10

Zoo_Lee