Amikor egy évvel korábban a Salem’s Lot filmeket elemeztem King-hetünkön, figyeltem fel arra, hogy az igazán jó és hű King-adaptációk néhány kivétellel mind televíziós minisorozatok formájában látnak napvilágot. Emiatt kezdtem el inkább a mester ilyen jellegű adaptációi után kutatni, és megakadt a szemem egy régi ismerősön – Az évszázad viharán, amire még tisztán emlékeztem videotékarajongó éveimből.

Egy kis recap, mivel talán ezt sosem említettem/fejtettem ki részletesen: nálam a horror iránti rajongás valahogy úgy kezdődött, hogy kicsit elvándoroltam a megszokott video kölcsönzőben, és ráleltem arra a részlegre, ahol a horrorfilmeket tartották. Azonnal beleszerettem a látottakba – Werner Herzog Nosferatujának borítója a sápadt vámpírral, Rémálom az Elm Utcában 5, Alien-filmek – valóságos kincsesbánya volt. Bár szüleim hallani sem akartak arról, hogy 6-7 éves fejjel ilyesmit nézzek, ez nem tántorított el attól, hogy mindig eltévelyedjek ezekhez a polcokhoz, és hosszú perceken keresztül olvasgassam egyik-másik kazi hátoldalán a leírást, amelyek, ha a forgalmazó jól végezte a dolgát, a szememben felértek teljes értékű, rövid rémtörténetekkel is. A videotékás korszakom valamikor 1999 tájékán ért a csúcsára, műfajtól függetlenül nem volt talán olyan megjelenés, amit nem tartottam volna számon (még ha kikölcsönözni nem is tudtam), és ekkor robbant be a tékába a Stephen King-féle Az évszázad vihara, három kazettás tévéfilm, egyben a legelső találkozásom a mester nevével és munkásságával. A vhs korszak már lejárt, én viszont felnőttem, és szép sorban megnéztem azokat a filmeket, amiktől anno eltiltott a korhatár besorolás – az újabb tematikus hét pedig remek alkalmat nyújtott a több mint négy órás King-mű megtekintésére is.

Ismét olyan filmmel van dolgunk, ami képernyőre íródott, eredeti könyv nélkül (bár King merített pár dolgot a korábbi műveiből). Little Tall Islanden járunk, tegnapi bemutatónk, a Dolores Claiborne helyszínén, amelyet minden télen egy hatalmas, több napos vihar érint, mely ellehetetleníti a közlekedést, a szigetlakók pedig más lehetőségek híján súlyos előkészületeket követően a közösségi házban próbálják meg átvészelni azt. A filmünk kezdetén induló vihar a jelek szerint minden korábbinál hatalmasabb lesz majd, a szigeten megy is a nagy készülődés, amikor megérkezik a rejtélyes idegen, André Linoge. Antagonistánk betör egy idős nő házába, maszek koponyaműtétet végez farkas fejes sétabotja segítségével, majd nyugodtan leül tévét nézni, mígnem a szigetlakók, és a helyi bolttulajdonos, Michael Anderson, aki mellékállásban a sziget egyetlen rendőre is, felfigyelnek a jelenlétére és letartóztatják. Linoge viselkedése azonban meglehetősen furcsa, látszólag többet tud a sziget lakóiról, mint amennyit azok maguknak is be mernének vallani, semmi problémája nincs a letartóztatásával, és csak egyetlen mondatot ismételget, amikor az indítékáról és céljairól kérdezik – “Adjátok meg, amit kérek, és elmegyek.” A vihar hamarosan tombolni kezd, Little Tall lakóinak viszont nem csak a pusztító erejű természettel kell farkasszemet nézniük, hanem Linoge-al is, aki a Hasznos Holmik Gauntjához hasonlóan mesteri ügyességgel veszi át az irányítást az elméjük felett, fordítja őket egymás ellen, és veszi rá őket borzalmas tettek, gyilkosságok elkövetésére, amíg rá nem jönnek, miért érkezett a szigetre, és meg nem adják neki. A külvilággal minden kapcsolat megszakad, és egy idő után közel sem biztos, hogy mire a vihar véget ér, életben marad-e bárki is a szigeten.

A film közel sem tökéletes darab – nagyon könnyen tetten érhetőek benne King szokásos kliséi, sztereotípiái, és magát a hangulatot leszámítva különösebb ijesztő jelenettel nem is szolgál az író rajongói, ismerői számára. Az atmoszférát és a karaktereket azonban ismét sikerült tökéletesen eltalálnia, amire mind a rendező, mind a színészek remekül építettek. A pálmát egyértelműen a két főszereplő viszi, Colm Feore minden idők egyik legjobb King-főgonoszát hozza Linoge karakterével (még ha, ahogy azt korábban is említetten, több párhuzam vonható a szereplő és a Hasznos Holmik Leland Gauntja között), a történet narrátoraként is szereplő Timothy Daly pedig tökéletes ellensúly számára, a sziget egyetlen lakójaként, akinek a bűnei nem kiemelkedőek, és aki fölött Linoge különös módon nem rendelkezik hatalommal. A film érdekes témákat vet fel az emberek titkaival, az elzárt közösségek összetartó erejével és a túlélésért meghozható döntések súlyosságával kapcsolatban, viszont sajnos egy idő után nem csak az igazán horrorisztikus elemek hiánya lehet zavaró, hanem a fordulatok kiszámíthatósága is. Sőt, külön idegesítőek a nyitva hagyott szálak – a fináléhoz közelítve például felvetődik, hogy Linoge neve a Legion anagrammája, amihez kapcsolódik egy ismert bibliai történet is Jézus egyik ördögűzésével kapcsolatban, viszont később semmilyen magyarázat nem fűződik hozzá, semmit sem építenek rá a későbbi események. Ezektől függetlenül végső soron egy nagyon élvezetes, és hangulatos film, ami mindenképp a minőségibb filmre álmodott King-művek közé tartozik. Ha valakinek van fölösleges négy órája, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani a megtekintését.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee