Valahogy nem kedvelem a gyomorforgatásra/brutalitásra épülő horrorokat, jobban szeretem a fordulatos, érthetetlen, pszichológiai terrorral operáló alkotásokat. Úgyhogy nem örültem, hogy az első kategóriába tartozó epizódot nézhetek, de egészen jól elszórakoztam rajta. Viszont megint valami olyanba tenyereltem bele, amihez foghatóval eddig nem nagyon találkoztam, merthogy a The Washingtonians kannibálokról szól…

Anya, apa és ijedős kislányuk beköltöznek apuka nagymamájának egykori házába, amit rájuk hagyott. A régi-új környezet tele van furábbnál furább figurákkal, akik mintha mind be lennének csavarodva, ám az igazán különös események akkor kezdődnek, amikor a leányzó feldönt egy hatalmas, George Washingtont ábrázoló festményt, amiben elrejtve a család egy levélre meg egy furcsa, csontból faragott villára bukkan. Az iromány szerint az aláíró, egy bizonyos G.W. felettébb gyomorforgató és horrorisztikus kulináris élvezeteknek hódolt. Mi van akkor, ha a monogram az első amerikai elnököt jelöli? Innentől fogva megkezdődik a hajsza a levél birtoklásáért, amibe bekapcsolódnak az igazi Washington mai követői is. Vajon kiderül az igazság a történelemhamisításról vagy a bizonyíték megtalálóival együtt örökre eltűnik?

Általában egy mozis gonosz megalkotásánál többféle irányba lehet menni, de amikor egy adott úriemberről ordít, hogy ő lesz itt a fő emberevő és aztán kiderül, hogy tényleg az, akkor nem fogunk meglepődni. Az Elnöki lakoma alkotói annyi lehetőséget kihagytak, hogy csak na, merthogy a felszín alatt ott lapulnak elgondolkodtató dolgok a történelemhamisításról, a nagy nemzeti hősök igazi személyiségéről és azokról, akik az igazság eltitkolására hivatottak, de nem erről szól. Hanem arról, hogy csúnya gonosz emberek meg akarnak enni egy családot, minden más csak körítés (hehe). Az elején még reménykedtem, hogy talán egyfajta sátáni paktum-örökké élek, ha ezt (t)eszem-dolog lesz, de nem lett az és ezt is sajnálom. Viszont kárpótolnak a nagyszerű maszkok, a gusztustalan tömegjelenetek és a lezárás, amin nagyot nevettem. Alapvetően jellemző erre az epizódra a túlzás, a már-már vígjátéki szintű abszurditás, ami engem személy szerint nem zavart, de az interneten fellelhető kommentek alapján másokat igen… Színészi játékról szót ejteni nem érdemes, bár tény, hogy az öreg Samet alakító Myron Natwick tényleg elég rémisztő, meg a végén a beszélő, aki elkalauzolja a családot a történelmi rémtettek közt, ő is nagyon jó, de mindenki más felejthető.

Néhány érdekesség: A rendező a magyar származású Peter Medak, akinek a nevéhez A lény 2 és Az elcserélt gyermek köthetőek; a vezető operatőr szintén hazánk fia, Szalay Attila. A történet alapjául Bentley Little novellája szolgált, a főszereplő Johnathon Schaech egyben az egyik forgatókönyvíró is. A film és a novella különböznek a hangulatukban (az írott sötétebb) és a lezárásban.

Összehasonlítva a Fair-Haired Childdal, itt nem volt semmiféle fordulat, nem volt meglepetés, hacsak a befejezést nem számítjuk annak. Rossznak nem nevezném, de lélektelen, semmi érdekes nincs benne és egyedül az rémisztő, ha belegondolunk, hogy mi van, ha az általunk végletekig tisztelt nemzeti hősök korántsem voltak olyan makulátlanok, hősiesek, jó szándékúak, mint hisszük. Kár, hogy nem erre építették fel a rémisztgetést…

Értékelés: 5/10

tvshaman