Az első évad lehengerlő epizódja után ismét John Carpenteren volt a sor, hogy valami maradandót hozzon össze az alapanyagokból és ez többé-kevésbé úgy vélem, sikeres volt. Ahogy az eddigiekben is sok helyen észrevehető, hogy a filmográfiákból ismert elemekből próbálnak visszahozni valamit a direktorok, s bár nem merném bátran kijelenteni, hogy ez tudatos lépés, mégis, valami azt súgja, szándékosan helyeztek el olyan töredékeket a részekben, amik valamelyest köthetők korábbi műveikhez. Ezúttal a 13-as rendőrőrs ostromából és a Sötétség hercegéből köszöntek vissza periódusok, viszont mivel egy kerek történetet kapunk, ez nem zavaró, inkább kellemes érzés és pontosan ugyanazt váltja ki, mint a nagy hollywoodi filmiparból a remake: egyfajta biztonságérzetet ad.

A kezdő képsorokban egy menekülő lány visszafojtott lélegzetét hallhatjuk, majd egy kedélyesen beszélgető párocska autója elé ugrik véletlenül, de mindenki megússza a helyzetet sérülés nélkül. A lányt a legközelebbi magánklinikára szállítják, ahol abortuszt hajtanak végre mindenkin, aki kéri. A fiatal lány ugyanis terhes és marcona apja egy nagy mikrobusszal hajt az épület elé, ahonnan egy végzés régebben kitiltotta. A párbeszédekből jól kirakható a kép: a mélyen vallásos papa nem szeretné, hogy lányát megfosszák isten ajándékától, ennek érdekében pedig egyrészt állandó összeköttetésben van telepatikusan a teremtővel, másrészt az elutasításokat nehezményezve magával viszi három, szintén tökig megtért fiát és persze a szenteltvízzel megáldott Smith & Wessonjaikat, hogy rendet tegyenek. Megkezdődik az épület elfoglalása, miközben az orvos és nővér tanácstalanul állnak a hirtelen növekvő pocak problémája előtt, pláne akkor, amikor a gyermek arról számol be, hogy hintázás közben lerántotta a mélybe egy hatalmas szarvakkal rendelkező démon és megtermékenyítette. Ami utána következik, az pedig egy kemény leszámolás és egy meglepő, ám szerintem túl melodramatikus befejezés, ami nagyon nehezen illeszthető a zord hangvételhez, amit ötven percen keresztül látunk.

A horror műfaja mindig is nagyszerű platformja volt a különböző politikai és társadalmi kritikáknak és ez most sincsen másképp, két nagyon komoly témát is feszeget a mű, egyrészt a vallásosság támasztotta fals igények, melyek olyan elvonatkoztatott értékrendet követnek, amikbe nem passzol bele az abortusz és erről természetesen számtalan fórumon volt már vita, amik egyelőre nem vezettek sehová, hiszen továbbra is sokan zárkóznak el attól a helyzettől, amit egy nem várt csecsemő okozhat. Ami talán a műfaji sajátosságok miatt nem annyira feltűnő, hogy amellett, hogy Isten nevében cselekszenek sokan és egyfajta egyetemes békére törekszenek, szélsőséges esetekben sokkal agresszívebb és durvább megnyilvánulások követhetik útját, amint ezt a jelen rész is jól példázza. Az elvakult, már-már fanatikus hívek aspektusán túl az apa-gyermek kapcsolatot is igyekszik a lehető legtöbb szemszögből bemutatni és itt is egy nagyon érdekes ellentéttel igyekszik Carpenter megvilágítani nézőpontját. A filmben három apa és három gyermek szerepel, s mind közül a legkegyetlenebbnek tűnő törődik leginkább a gyermekével.

A mondanivaló legkézenfekvőbb szócsöve egyértelműen a színész és alakításokban nincs hiány ebben a filmben, bár hozzá kell tegyem, hogy a leginkább meggyőző Ron Perlman és az áldozatot alakító Caitlin Wachs volt. Amikor őket látni, gyakorlatilag mindenki más elhalványul. Szintén dicséret illeti az operatőri munkát, ahogy a nyolcvanas éveket idéző folyosós és eltolt képeket mutatják, az idősebb nézők emlékei közt matatnak, hiszen a VHS-korszakban rengeteg hasonló stílusú film látott napvilágot és nehéz ettől szabadulni (egyáltalán van olyan, aki tudatosan szabadulni akarna?) – ehhez pedig vegyük hozzá az effekteket, amik annak ellenére, hogy jobbára a klasszikus gumiszörnyes megoldásokkal van teletűzdelve, nagyon szépek és élethűek. A zene is rendben van, bár egy kicsit kevesebb alapkattogással kiegyeztem volna. Ami viszont bántóan benne maradt a részben, hogy egy idő után úgy éreztem, mintha az eredeti vágás után nem lett volna meg a kívánt játékidő, ezért benne hagytak olyan plusz jeleneteket, amik semmit nem közölnek a nézővel, engem pedig irritált, hogy ugyanazt a színt kell néznem időről időre.

Mindent egybevetve korrekt munka, s bár vannak azért hibái, kellőképp szórakoztató, főleg, ha valaki igényli, hogy legyenek egy horrorban kritikus szálak is.

Értékelés: 6/10

Plendil