Szerencsére kis ideig hazánkban is futott a sorozat, s röviddel az első évad után jelentkezett a második, melyet jómagam indítok útjának az első epizóddal, mely Tobe Hooper kezei között állt össze. Az előző próbálkozása ugyan nem aratott osztatlan sikert, mégis belevágott egy kicsit másabb történetvezetésbe, amely számomra leginkább a Mángorlóból volt ismerős, hiszen az is az ő nevéhez fűződik. Hogy pontosan milyen munkát végzett, az pedig rövidesen kiderül.

1981-ben vesszük fel a történet fonalát, amikor a kisváros mindenki által kedvelt seriffje egy viharos éjjelen teljesen bekattan és végez feleségével, majd pedig fia után iramodik, de egy hatalmas csapással valami láthatatlan erő odapasszírozza egy kocsi ajtajához és onnan csak cafatokban kerül vissza a földre. ugrunk az időben és 25 év elteltével a fiú egy megkeseredett rendőr egy kisvárosban, valahol Texas legdélibb táján. A láthatóan zavart figura körül történnek az események, de igazán sosem sikerült megszabadulnia a múltjától. A félelem pedig rátelepszik a városka lakóira, ami rövidesen valami zabolázatlan őrületben csúcsosodik ki: a lakók elkezdenek ész nélkül hullani, a kimondatlan átok pedig befészkeli magát a főhős életébe is. Végül elérkezik a bosszú estéje, ami úgy vélem remek lecke, de nem csak a szereplőknek, hanem nekünk, nézőknek is.

Nagyon hosszú idő telt el ugyanis, mióta valami igazán értékelhetőt tett volna le az asztalra a direktor úr. Most szerencsére – ha nem is egy makulátlan – de izgalmas és érdekes epizóddal örvendeztetett meg bennünket, ami sokban köszönhető annak, hogy egy novella alapján íródott és hogy Richard Christian Matheson követte el a szkriptet, ami a félelemkeltésre és a feszültségre alapoz, és az utolsó húsz perc remek alkalom arra, hogy magába szippantsa az érdeklődőt a lelki vívódás. No meg az a nagyszerű adalék, ami szinte bármilyen esetben működhet: amit nem látunk, attól jókora frászt lehet kapni. Kiválóan alkalmazták ezt, ahogy a filterezésre sem lehet panaszunk, és hozzátartozik a képhez a zene is, mely szintén elősegíti a borzongató atmoszféra létrejöttét.

A vágásoknál viszont voltak zavaró momentumok, néha úgy éreztem, mintha a történetről maradnék le és csak kapkodtam a fejem – pont úgy, ahogy az első akciójelenetnél is, ez esetben a szemfájdító rángatózás miatt nehezebb odafigyelni a lényegre. A színészek közül kiemelném Ted Raimit, aki bár csak egy kisebb szerepet kapott, azt remekül alakítja, és bár a párbeszédes részeknél időnként kissé haloványnak éreztem, de összességében Sean Patrick Flanery is kivette a részét a közel hatvan perc alatt a játékból. Erős kezdés, erősebb, mint az első évadé volt, Tobe bácsiról pedig két dolog derült ki: képes még megvillogtatni magát, illetve akkor tud a legjobban érvényesülni, ha van egy erőskezű társa (jelen esetben Matheson).

Értékelés: 7/10

Plendil