Az őszintét megvallva, hiába ismertem a Masters of Horror szériát, nekem eddig ez, és szellemi örököse, a Fear Itself is kimaradt. Sebaj, a fő, hogy az ilyen hiányosságokat időben pótoljuk, az első évad felosztásánál pedig az egyik kedvenc rendezőm Tobe Hooper (Kopogó szellem, Texasi láncfűrészes) poszt apokaliptikus darabját, A holtak táncát kaptam elemzésre, amelynek eredetijét nem mellesleg a Legenda vagyok-at is jegyző Richard Matheson írta még 1954-ben. Lehet erre nemet mondani?

2008-ban terroristák egy új biofegyverrel, a Blizz nevű borzalmas vegyi anyaggal mértek csapást az USA-ra, ami a legapróbb érintkezés hatására rettenetes fájdalmak közepette lassan elhamvasztotta az áldozatait. Emberek millióit irtotta ki a támadás, majd még többen haltak meg a csapást követő háborúban. Így tíz évvel később az egykori legnagyobb nemzet a teljes pusztulás szélére került, teljes anarchia uralkodik, egyes államok megszűntek létezni. Főhősünk, Peggy, ekkor már tizenhét éves, hetedik születésnapján az első sorból nézhette végig, ahogy az égből aláhulló Blizz elevenen elégette barátait, azóta pedig anyja éttermében dolgozik, semmit sem tud az ajtókon kívüli világról. Egy nap egy csapat punk jelenik meg az étteremben, akik a Doom Room nevű szórakozóhely tulajdonosával, MC-vel (Robert Englund) kötött sikeres üzletüket ünneplik, egyikük, Jak, pedig megtetszik Peggynek, és a lány életében először elhatározza, hogy megpróbálja megismerni a megváltozott világot. Újdonsült barátaival első útja a Doom Room nihilista, önpusztító birodalmába vezet, ahol a vendégek szórakoztatására élőhalottak “táncolnak” a színpadon, és ahol Peggy világszemlélete egy életre megváltozik.

Hooper láthatóan élvezte az őrült karaktereket, a határtalan naturalizmust és őrületet, amit a történet nyújtott neki, de mindettől függetlenül a Dance of the Dead nem hagyományos horror, és nem igazán lubickol egy mederben a mester korábbi műveivel. Az első gondolatom a cím hallatán az volt, hogy oké, Hooper papától biztos kapunk majd sok zombit, hústépést, lepusztult tájat, de az epizód messze elhatárolódik az ilyen elemektől, a sokkolókkal táncoltatott élőhalottak sokkal inkább tetőpontként, egyfajta elmebeteg katarzisként szolgálnak a borzalmakban, drogokban és őrületben gazdag történet végén. Vagy még inkább torz tükörképként mutatják be azt a gondolatfolyamot, amire Robert Kirkman is ráérzett a Walking Dead írása során, hogy egy megsemmisült, önmaga romjain élősködő civilizációban nem válhat-e az egész emberi faj ugyanolyan borzalmassá, halottá, mint az oszladozó zombik. Robert Englund fantasztikus a Doom Room elmebeteg vezetőjeként, aki egyfajta megtestesítése a lepusztult, önmagából kifordult világnak, a szereplőgárda többi tagja is igen kellemes teljesítményt mutat, a Smashing Pumpkins frontembere, Billy Corgan is kifejezetten ütős zenei anyagot tolt az epizód alá. Egyetlen hátrány talán a lassúság: Hooper hiába dob be különböző sokkoló jeleneteket a film elején is, ezek nem mentik meg attól, hogy a fináléig meglehetősen kiszámítható és lassú a felvezetés. Türelem kell hozzá, és kicsit el kell határolódnunk azoktól az elvárásoktól, amiket egy hasonló című hétköznapi horrorral szemben támasztanánk.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee