Régen karácsonyra vagy valami hasonló alkalomra megkaptam szüleimtől az 1001 film amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyvet és ebben találkoztam először Az Operaház Fantomjával. Sajnálatos módon mára az emberek nagy többségének Andrew Lloyd Webber romantikus musicalje ugrik be erről a névről és nem Gaston Leroux regénye vagy az abból készült 1925-ös néma horror, ami máig az alapul szolgáló történet leginkább hű adaptációja. Szóval vegyük fel legszebb ünneplő ruháinkat és váltsunk jegyet a párizsi Operába, ahol ezúttal egy őrült szörnyeteg szolgáltatja a terror muzsikáját!

A pompás párizsi Operaház új tulajdonosok kezébe kerül, akiket a korábbi birtokos figyelmeztet, hogy az épületben egy titokzatos alak kísért, legyenek óvatosak! Persze a két gazdag, arrogáns férfi nem hallgat rá, ám aztán egyre több esemény kezdi igazolni a Fantom létezését. Fenyegető levelek, megmagyarázhatatlan balesetek, ráadásul az egyik feltörekvő, ifjú és gyönyörű énekesnőt ez a láthatatlan, a színfalak mögött munkálkodó személy juttatja egyre feljebb a ranglétrán. Ám ezt nem csupán szívjóságból teszi, ugyanis a Fantom (Lon Chaney) szerelmes a csinos Chrstine-be (Mary Philbin) és el is rabolja a lányt, hogy csak az övé lehessen. Szerencsére akadnak olyanok, akik felesküdtek a hölgyemény kiszabadítására és a szörnyeteg elpusztítására – vajon sikerrel járnak majd a hősök vagy a torz képű rém által uralt katakombák örökre elnyelik a dívát?

A Phantom több dolog miatt is nagyon érdekes, az első, hogy ez a Universal klasszikus szörnyeinek apukája, vagyis ennek a sikere vezetett az olyan ismert rémmesék megszületéséhez, mint a Dracula, a Frankenstein, a The Wolfman vagy a The Creature from the Black Lagoon; valamint ezáltal olyan horror-sztárok születéséhez, mint Lugosi Béla, Boris Karloff vagy Lon Chaney Jr. Emellett kis híján 90 éves életkora ellenére ez a film még ma is hatásos és működőképes, elsősorban a nem csak kitűnő színészként, de a világ talán első kiemelkedő tehetségű maszkmestereként is számon tartott Lon Chaney miatt. Mivel annak idején még nem tudtak hangot rögzíteni, ezért a képek mellé a mozikban zenekarok szolgáltatták az aláfestő muzsikát, ebben az esetben pedig a látni- és a hallanivaló együtt egy izgalmas, magával ragadó atmoszférát teremtenek. A hatalmas, gótikus díszletek, az összesen kb. 5000 statisztát felvonultató tömegjelenetek és Chaney elképesztően élethű sminkje valódi horrorrá teszik az azóta már elkorcsosult alapsztorit és bár a Fantom őrült meg gonosz, mégis biztosan érzünk majd rokonszenvet iránta. Hibát nem is tudnék kiemelni, de annál inkább említhetek olyan pillanatokat, amik beleégnek a néző memóriájába: ilyen például a híres „unmasking”-szekvencia, a jelmezbálban megjelenő Vörös Halál vagy a Fantom utolsó kísérlete az üldözői megállítására. Főleg Mary Philbin és Lon Chaney játéka maradandó, a többiek nagyrészt elsikkadnak, de érdemes figyelni, hogy még a kisebb, jelentéktelen mellékalakok megformálói is olyan mimikai teljesítményt nyújtanak, amiért ma már Oscar-díjakat osztanak (lásd: A némafilmes). És még a zenéje is jó. Érdekesség, hogy számos verziója létezik és van olyan, amiben színes jelenetek is vannak, sőt, állítólag az 1929-ben újból bemutatott kópiához még utólagos szinkron is készült, ami sajnos nem maradt fent. Chaney maszkjához arcfestéket, üveggyapotot, gumiszalagot és tojásmembránt is felhasznált. A díszlet egy része még ma is áll, ez a világ legrégebbi belső díszlete, amit nem mernek lebontani, mert állítólag szellemjárta hely. Összefoglalva: Az Operaház Fantomja a némafilmes időszakból fennmaradt egyik leghíresebb és legjobb horror, ami még most, a 2010-es években is megállja a helyét, elsősorban a klasszikus szörnyfilmek rajongóinak ajánlom!

értékelés: 10/10

tvshaman