A cím egy, a gyerekek által játszott játékra utal, amiben két dolog közül kell választani, majd azt haladéktalanul végrehajtani. Ennek a társasági tevékenységnek egy sokkal durvább, agresszívabb verzióját veszi alapul David Guy Levy  rendező, aki általában drámák producerelésében érzi magát elemében, de most megpróbálta feltérképezni az emberi elme egyik sötét szegletét, ami talán mindenkiben ott lapulhat. Amellett, hogy akár nagyon félresikló is lehetett volna a projekt, szerencsére nem következett be.

Persze ehhez például szükség volt egy olyan remek zsánerszínészre, mint Jeffrey Combs, aki a Re-Animator óta a rajongók egyik kedvence és most is a végletekig sikerül átvedlenie a megalomán arisztokrata szerepébe. A sztori egy szerencsétlen életű nő bemutatásával kezdődik, aki mindent hátrahagyva öccsének súlyos betegségét próbálja kezeltetni. Egy napon aztán hirtelen szerencse mosolyog rá – legalábbis így tűnik: egy hihetetlenül gazdag fickó meghívja a kúriájába egy játékra, melynek a győztese végül mindent visz, mindent, ami a gyógyuláshoz kellhet. A kezdetben pesszimista nő csak a legvégső elkeseredettségében választja a fura figura vendégszeretetét, ahol további hét emberrel kell egy asztalhoz ülnie, mire kiderül: a tét jóval komolyabb, mint sejtené. A kezdeti nagy tettek, mint a vegetáriánus életmód ellenére egy sült szeletet letuszkolni, vagy 16 év után újra felönteni a garatra eltörpül ahhoz képest, ami később vár rájuk. Az egyre elborultabb események közben pedig az egyik legérdekesebb tényező, hogy a házigazda képes rávenni az embereket arra, hogy megtegyék, amit kíván. Igaz, aki ellenszegül, az egy golyóval a mellkasában hagyja el a szobát, de az emberek vágyaihoz ördögien közelíteni tudó férfi alakja végig uralja a terepet.

Nem kevésbé érdekes az a helyzet, hogy a túlélni vágyók akarata mennyire hamar oldódik fel az önérdek törekvései által és bármennyire is igyekeznek, képtelenek összefogni a közös ellenséggel szemben. Igaz, hogy a legtöbb szereplő aktivitása a vásznon erősen korlátozott, így nem is nagyon van lehetőség a motivációik után kapkodni, ami talán kis negatívum a film során, de a megfelelően adagolt – ámde nem túlzott – brutalitás feledtetni tudja ezt a kis mellényúlást.

A zenét külön kiemelném, ugyanis nagyon észen voltak a készítők, mivel sohasem hallatszik ugyanolyan intenzitással, mint ahogy a párbeszédek folynak, egyszerűen megbújik a háttérben, szófogadóan. Szintén nagyon pozitív volt a díszletezők munkája, s bár nincs túl sok tér, ahol a film játszódik, azok remekül illeszkednek az egészbe. Néhol talán még lehetett volna fokozni a feszültséget, de így is megáll a saját lábán, egyszeri megtekintésre ajánlott film.

Értékelés: 6/10

Plendil