Noboru Iguchi (Machine Girl, Robo Geisha, Zombie Ass – Toilet of the Dead) most nemzete egyik tradicionális ételféleségét vette alapul, mikor elkészítette ezt az újabb elborult baromságokkal teli, horrorisztikus agymenést. Egyáltalán nem titok, hogy ebben a tavaly nyáron bemutatott alkotásban a rizst okádó zombikon és a halfejű fejszés arcon kívül egyértelműen a harapós kedvükben lévő, repkedve közlekedő címszereplőink viszik a pálmát, akik nem csak, hogy egyszerűen életre kelnek, hanem egyenesen gügyögnek, énekelnek, savat spriccelnek no meg szexelnek és folytathatnám tovább a sort…

Filmünk főszereplőjének, a hobbiból harcművészkedő Keikonak nem igazán megy a sushi tradicionális elkészítése – pedig papája igazi mestere a cuccnak -, ezért hát beáll sima pincérnőnek, hátha ott több sikere lesz. Történik, hogy egy nap egy híres gyógyszergyár fejese, valamint annak brancsa állít be, ő pedig megpróbálja őket kiszolgálni, de csak szerencsétlenkedésre futja. Amikor pedig a ház sushi chef-je (aki valójában a tulajdonos feleségével kavar) a fenségesebbnél-fenségesebb falatokat készíti, nem tudja türtőztetni magát, és az egész társaságot leoltja. Erre bunyó kerekedik Keiko és a főnök emberei között, aminek egy idegen megjelenése jelenti a végét. A film elején látott, ekkora már kétszeres gyilkos csöves forma alak (aki ugye egy ártatlan szerelmespárt már legyakott egy tintahallal!) nem más, mint a cég egy régebben kirúgott alkalmazottja, Yamada, akinek nevéhez olyan kísérletek fűződnek, mint a halott dolgok életre keltése. Mielőtt a hely tulaja orvul lelövi, még gyorsan beolt egy zsebében lévő döglött tintahalat titkos szérumával, amitől az életre kel, és harapásával megvadítja az eddig élettelenül tálcán lévő sushi-falatokat. Azok pedig furcsán elkezdenek rángani, fogat növesztenek, majd rajokba tömörülve, fura gügyögések közepette támadnak rá a mit sem sejtő vendégekre.

Keiko az attak elől egy szobába menekül, ahonnét aztán nem tud kijutni, de szerencsére vele együtt bent rekedt, egyébiránt barátságosnak tűnő tojás-sushi segítségével mégiscsak sikerül kereket oldani: savat spriccel az ajtóra, előtte persze még énekel egy sort, hogy meghatódjon a lány, és ne féljen tőle. Főnök és az emberei szintén egy szobába zárkózva próbálják kellemesebbé tenni a perceket: felkérnek két szolgálólányt, hogy feküdjenek az asztalra, magyarán legyenek ők az élő sushi-tál. Ez mindaddig rendben is van, amíg a csajokat meg nem harapják az oda is beszivárgó gyilkos falatok, majd belőlük kikelve újabb éhes bestiák röppennek ki. (Az a jelenetsor mondjuk epic, amikor a megvakult chef saját maga által levágott szerveit a szeretője zabálja meg véletlenül.) Keiko is megjelenik a színen, és össze-vissza karatézza a gyilkos sushikat.

Ha ez még mind nem lenne elég, akkor elmondom, hogy filmünk utolsó fél órájában szó szerint elszabadul a pokol. Ugyanis olyan elmebeteg és fárasztó képsorokat tárnak elénk, mint például a szexelő sushik rövid aktusa után elszabaduló millió kis gyerekhangú utód, vagy a feltámadt, és saját maga által beoltott Yamada hirtelen halfejű pszichopatává változása, aki egy zsebéből előrángatott baltával veszi üldözőbe a főnököt, de említhetném még rizsát habzó szájú sushi-zombik seregét is… Tutira nem fogjátok kitalálni, mivel lehet őket legyőzni: hát persze, hogy a sikoltás hanghullámai megbénítják őket röptükbe, hogy nem jöttek rá már rögtön a legelején?! Így aztán Keiko és a jelenleg kertészként dolgozó, késfóbiás ex-alkalmazott (Mr. Sawada) hősiesen szembeszáll a repülő falatok egész garmadájával…

Első gondoltam a filmmel kapcsolatban, amikor nekiálltam, hogy a legutóbbi Noboru Iguchi agymenésnél – meglehetősen közepesen, sőt inkább vérszegényen muzsikáló Zombie Ass-nél – ez most biztosan jobb lesz. Hát tévedtem. Oké, pontosan ugyanolyan fárasztóan szar, mint az, telis-tele gáz CGI-vel meg egyéb értékelhetetlen baromsággal, amit még én is (a műfaj köztudottan nagy kedvelője) a STOP gomb sűrű használatával tudtam megemészteni, mert bizony fájt. Címszereplő lényeink valamint ritka bénán és elcseszetten néznek ki: fogunk nő, gügyögve repkednek (miért pont repkednek?!), néha arcot tépnek le, de én leginkább mégis attól akadtam ki, amikor extra okádék színváltást alkalmaznak egymás megfertőzésénél. Egyetlen jó példányuk, a tojásos sushi ezenfelül még beszélgetni is szokott a főhőssel, na ez a nem semmi! A Zombie Ass-ből mondjuk pont hiányoltam, itt viszont belecsempésztek egy darab nettó csöcsöt, amit pont egy vérfürdő közben csodálhatunk meg – bár nem mintha ez valamit is segíteni a filmen; akárcsak az a másik tény, hogy nem rossz csaj ez a főszereplő suna.

Elvetemült gasztró-ökörségek mellett pár gusztustalanság is helyet kapott, úgymint a szájból-szájba történő tojássárgája csókolás, vagy mikor a végén rizzsel hányják egymást pofán a zombik. De az a jelenet se semmi, amikor a halfejű Yamada száján kirepül vagy tíz kiló rizs, és összeáll belőle egy egész hadihajói, és úgy támad szegény Keiko-ra… Összegezve: fájdalmasan szar (az annyira rossz, hogy már tényleg nem jó) és a fárasztóan tré kategória között mozog, kizárólag fanatikusnak merem ajánlani, de ők is vegyenek be előtte valami nyugtatót, mert nem lesz egy könnyű menet…

Értékelés: 5/10

eyescream