Alex de la Iglesia botrányosan gyenge angol kitérő után (Oxford Murders) végre visszatért anyaországába, és újból elkápráztatott disszonáns karakterekkel, egy bizarr és beteg szerelmi háromszöggel Viva la sexo excéntrico!

Külhonban dúl a második világháború, Spanyolországban pedig a Franco diktatúra, és a polgárháború. Bohócok a fölöttük becsapódó bombák ellenére próbálják megnevetetni a gyerekeket és szüleiket, bár tudják bármikor végük lehet. Katonai tábornagy jelenik meg, a cirkuszi társulat férfitagjait, úgy ahogy vannak, maskarába öltözve kivezénylik. Javier édesapja, aki az egyik nevetető bohóc, machetével a kezében, piros dudaorral az ábrázatán indul kaszabolni az ellent. Itt már nincs móka, kacagás, és mivel a rossz oldalra sorozták be, elfogják, de nem végzik ki. A francoi világ egyik kőfejtőjébe kerül Javier pedig csak várja haza, nem lehet, hogy soha többé nem lehetnek együtt. A munkatáborban kissé megőrült apa, utolsó találkozássukkor, pedig bosszúra bíztatja fiát, és arra kárhoztatja, ha bohócnak áll, csakis szomorú bohóc lehet. A fiú bosszút áll, csak sajnos az apja is meghal…

Harminc évvel később egy cirkuszi társulat alkalmazza Javiert! Élete első pierrot számára készül. Az atyai hagyaték végleg beteljesedik. A fő bohóc Sergio imádja a gyerekeket, azok szintén rajonganak érte, de ha iszik, márpedig minden este vedel, akkor megvadul. Ilyenkor felesége Natalia, a femme fatale akrobata táncos nő esik áldozatul a tombolásának. Javier így lesz a nő kiszemeltje, hiszen pont párjának az ellentéte. Kedves, magának való és naív. Mikor a házastársak épp vadul kefélnek, ő arra is azt hiszi, hogy Sergio épp agyba főbe veri az asszonyt. A nő pedig elkezdi támogatni a fiút, és hagyja hogy az beleszeressen. Este jól megdöngetik, nappal pedig gyengédséget kap. Csak a férfiak nem értik ezt, és mindkettő magának akarja a nőt.

Natalia az a típus, akire elég egy pillantást vetni, és máris megőrjíti az agyat, vágyat gerjesztve, olyan nő, akibe nem lehet „csupán” költői romantikával beleszeretni. Gyilkos, elmebeteg érzéseket ébreszt. Carolina Bang erre tökéletesen megfelelt, minden, ami a moziban történik eztán, csak rá kell nézni és megértetik. Megértetik, hogy miért válik mindkét férfi a végére élő degenerált torzóvá, emberre már nem hasonlító pokolfajzattá. Nem csak kívülről korcsosulnak el, hanem a bensőjük is átalakul. Mindegy mi lesz a sorsuk, a másikat el kell pusztítani.

Nem a modern értelemben vett horror. Nincsenek belezések és gorejelenetek, bár az arcműtét morbiditása („szerintem a fognak belül kell lennie”) vagy ahogy Javier, vidám bohóc arcot éget a saját ábrázatára és átműti magát, eléggé beteg jelenetek. A szűrözött kép a háborús részekhez annyira nem passzolt, de mikor igazán elindul a cselekmény magára talál és kifejez. Végig követhetjük a diktatúra egyes eseményeit, allegorikusan reflektálva a cselekményre. Már a főcím kép kollázsa olyan dühvel és intenzitással robban be, mintha csak a Dead or Alive: Hanzaisha nyitánya volna, kultúr- és filmtörténeti fotók vegyülnek a történelmi dokumentumokkal.

Nem könnyű darab, mind vizuálisan, mind pszichológiailag képes gyötörni. Műfajilag is igen nehéz hova tenni, de jó tudni, hogy Iglesia újból a régi és jó tudni, hogy európa még mindig tud újat alkotni és megdöbbenteni. Igen! Disszonánsak a karakterek, akikhez néha kurva nehéz közel kerülni, de hát valahol nem ilyenek vagyunk mindannyian?

 

Értékelés: 9/10

 

Miskei