Szóval… Milyen a nagyon várt kiállítás? Hmm… Érdekes.

Sokat kellene javítani rajta. Nagyon sokat.

El kell mondanom, hogy a sorozatgyilkosok bizony a gyenge pontjaim közé tartoznak, mivel sokáig egy fura hobbi fűzött hozzájuk, úgyhogy nagyon sokat foglalkoztam a témával. Szakirodalom, elérhető nyilvános jelentések, bármit képes voltam átnyálazni, ha elkezdett érdekelni valamelyikük.

De kezdjük az elején. Nagyon segítőkész és kedves a staff, ez mindenképp pluszpont. Kapsz egy fejhallgatót, érintőképernyős taperolós headset-et, állítgathatod magadnak a hangerőt. A csoporttal van egy animátor, aki kísér szobáról-szobára, bekapcsolja a berendezéseket. Teljesen rendben van és működőképes a dolog, ha mindenki kikapcsolja a mobiltelefonját. (Vezetéknélküli hálózattal működik minden, volt már, hogy a teljes rendszer behalt egy hívástól, de a legkisebb gond is a gerjedés.)

Az első szobában koponyák, a falban latin feliratok (tipikusan mea culpa…), mécsesformájú kis lámpák, sötét. A fejeden levő fejhallgatóban megy a szöveg, közlik veled, hogy gondolj arra a sok lélekre, az áldozatokra, a gyilkosokra, válassz magadnak egy mécsest, mely végigkísér utadon… Hmm.

Minden szobában díszlet. Ezek egytől egyig frenetikusak szerintem – tényleg, a szövetek, a tárgyak, a törött lámpák, mind nagyon hangulatos volt, remek a megvalósítás ezen része -, szóval találkozhatunk Báthory Erzsébettel, Vlad Draculával, szóba kerül Hasfelmetsző Jack, Dahmer, Gacy. Néhányuknál megemlítik érintőlegesen, hogy ki miért vált szörnyeteggé, de sehol nem részletezik, néhány helyen pedig nincs infó erről.

Illetve van egy folyosó, ahol képernyőkön nők fotói torzulnak el ijesztő arcokká, szintén sötét van, hallod, hogy ropog a tűz, látod a vetített lángokat, de ennyi. Semmi szöveg. Erre két tippem van – vagy egy gyenge próbálkozás volt arra, hogy azt mutassák be, hogy bárkiből lehet szörnyeteg, vagy nem ugrik be egy olyan gyilkosság, aminek be kéne.

Egy másik folyosón végigmenve néhány zárt börtönajtón felirat díszeleg, így előkerül Yates és Fish is – de semmi részletes. Felírva a nevük, az áldozatok száma, élt ekkor meg ekkor, meghalt így meg úgy. De az egész kiállítás olyan összecsapott. Szemezgetve kikaptak néhány híresebb sorozatgyilkost és valahogy összeszerkesztették. De sehol egy David Berkowitz-Son of Sam, sehol egy Ted Bundy – illetve ő mégis, mert a kivégzéses rész róla szól, de benyomtak egy videót, ami egy ’80-as évekbeli klip is lehetett volna, aki nem ismeri a történetét, fogalma nem volt arról, miket művelt, hiába láttad a VW Bogarat meg a nőket hátulról… De Gary Ridgway, Rob Pickton, Dennis Rader, Richard Ramirez, Rose és Fred West! Ők bizony nem voltak sehol. (Ha mégis, előre is bocsánatot kérek, de jelenlegi emlékeim szerint nem szerepeltek.)

Az utolsó teremben pedig… Közlik, hogy meditálj, hogy a zaklatott lelked megnyugodjon. Ehhez először is arra lett volna szükség, hogy zaklatott legyen a lelkem, de szerintem a kiállítás… Nem is tudom. Talán azoknak lehet sokkoló, akik nem néznek híradót évtizedek óta. Itt egy női hang ugyan elregéli, hogy nem születik az ember sorozatgyilkosnak, a társadalom teszi azzá, figyeljünk egymásra és a többi; majd kezdődik egy ima. Ez… Nos, szerintem elég nevetséges volt, az ugrott be, hogy tán az iskolák után ez is ilyen kiállításbeli kötelező hitoktatás.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy semmi tudományos alapot nem hallottam. Se egy statisztikai adat – még csak öt percnyi száraz anyag sem kéne, de azért valamit csak megemlíthettek volna, nemek aránya, földrajzi adatok, működő sorozatgyilkosok, stb. -, semmi információ a szociopata-pszichopata vonalról, semmi arról, hogyan kezdik el őket elkapni – persze, tudom, mindenki néz Gyilkos elméket -, semmi… Ezeket nagyon hiányoltam. Az animátor az elején közölte, hogy ez egy dokumentarista kiállítás, nem lesz semmi plusz ijesztgetés, ami remekül hangzik, csak ez is olyannak sikerült, mint a rosszabb National Geographic filmek. Tudomány helyett a lebutított rész, ami megragad az emberekben. (Dahmer részénél fogtam a fejem, vele foglalkoztam anno a legtöbbet – nem szeretném elmesélni, hogy milyen szobáról volt szó, meg miket mesélt a narrátor a szerepében, de… Szóval az, hogy a kedvenc kínzási módszere volt a savas lobotómia, a legnagyobb marhaság, mert alig próbálta ki az áldozatain, mert nem maradtak életben. És persze, hogy rasszok alapján gyilkolt, mert hozzájuk vonzódott, de nem azért így ölt, mert rasszista volt. És… Neeeem, neeeem.)

Belerángatták a KKK-t is. Ennyi erővel valóban lehetett volna Charles Manson-Helter Skelter is, ha KKK belefér.

Szóval a tudomány elmaradt. Igen masszívan. Az, hogy ki miért válhat ilyenné, a kiállításban alig-alig volt megemlítve, de szintén tudományos háttér nélkül.

Valahogy keserű szájízzel jöttem ki a végén. Szép volt, jó volt, félreértés nem essék, csak… Valahogy kevés. Nagyon jó a kezdeményezés, és remélem befut a dolog – végig sor állt egyébként -, és remélem tudják tovább bővíteni, színesíteni a kiállítást, mert így csak egy fura katyvasz lett az egész.
Azonban az ötlet kiváló, a díszletek is nagyon jók, a narráció jól működik, a staff korrekt, és a nagyobb sztorikat megemlítik. Csak az, ahogy, az nem tetszik, legalábbis nekem. Azonban annak, aki kizárólag szórakozni akar, és csak azt szeretné, hogy látványos dolgokat nézegethessen, meg viszonylag hatásvadász narrációt hallgasson, mintha rövidfilmeken sétál végig – hajrá. Érdemes megnézni, ha valakinek van rá felesleges 3500 forintja, amit épp rászánna, meg társasága is, akkor tényleg meg kell nézni. (Nekünk mázlink volt, pont befértünk egy előttünk levő csoport végére, ugyanis mögöttünk négy tizenéves kis suhanc volt. Végig hangosan vihorásztak a várakozás alatt, végighallgathattuk ahogy egy lány elregéli a másiknak, hogyan koptatja le egy kísérőjét, illetve hogy miért is utazik több csomaggal a repülőn és mennyi pénze van a szüleinek. Ezt csak így azért, hogy érdemes azért odafigyelni, hová csusszan be épp az ember. )

Végül vettem egy csodaszép Murder bohócos bögrét, biztos örülni fognak neki, ha meglátják, hogy abból iszom a teámat.

saly/mindfreaker